A Megasztár harmadik szériája óta kevesebbet hallunk róla. Nem tűnt el, csak más irányokat keres. A zene mellett egyre többet foglalkozik játékfejlesztő cégével. Vagy épp Ázsiában barangol…
Sokrétű az a tevékenység, mely hozzád köthető, kezdjük mégis az elején, a zenénél: honnan az indíttatás?
A családomban nem volt zenész, és nem is ösztönöztek túlságosan ebbe az irányba, mégis viszonylag hamar kiderült, hogy van bennem valamiféle tehetség, affinitás a zenéhez, így zenei általánosba kezdtem járni. Ott volt lehetőségem az ilyen irányú kibontakozásra, és hamarosan érezni kezdtem, hogy ez lesz az életem.
El is kezdtél komponálni, elég hamar…
Igen, már általános iskola hetedik osztályától voltak zenekaraim, és már akkor a saját szerzeményeimmel rukkoltam elő. Valahogy ez kiapadhatatlan forrásnak bizonyult: az önkifejezés számomra legkézenfekvőbb formáját találtam meg. Mindig is voltak gondolataim, és mivel zenével foglalkoztam sokat, így ezek zenei gondolatokká alakultak, és így tudtam őket továbbadni, megosztani. Ezt segítette az is, hogy a dalaim mindig szöveggel együtt születtek, és valamifél arculatot is próbáltak adni annak az előadónak, akinek készültek – akár magam voltam ez, akár más.
Az önmagad számára készült dalok legtöbbje kissé melankólikus, főleg első két nagylemezedre visszatekintve…
Ezt a mondanivaló szülte. Összefoglalóan azt lehet mondani, hogy a saját dalaimmal a szépséget szeretném megvalósítani. Ez alatt nem a hétköznapi szépséget értem, hanem sokkal inkább egy mélyebb megközelítésben valamiféle szomorú szépséget, például az elmúlásét, a változásét. Egy olyanfajta világszemléletet próbálok ezzel képviselni, amellyel a részletekben is fellelhetjük az értéket, az értelmet. Így aztán szinte vonzódom ahhoz, ami nem egyértelműen szép, hanem én tudom megmutatni a szépségét.
Már fiatal előadóként is ilyen életbölcseleteket próbáltál közvetíteni. Mennyire fogadták el tőled ezt a hangvételt?
A ’90-es évek elején, mikor az első lemezeim megjelentek, pont a csekély mondanivalójú, egyszerű dalok hódítottak, így a „bonyolultabb” szerzeményeimmel én voltam a lázadó, a forradalmár, távol a mainstream-től. Kicsit mellőzve is voltam emiatt, mégis ragaszkodtam ehhez az elképzeléshez, és nem akartam alkalmazkodni. Egyébként sem hiszem, hogy egy előadónak az adott korízlést kell követni. A zenész csinálja azt, ami belőle jön, és szerencséje van, ha az épp találkozik a közönség igényével. A saját közönségem meg is talált.
Ha ennyire megvolt a saját világod, miért kezdtél el producerként is dolgozni, más előadókkal?
Éreztem magamban affinitást arra, hogy amolyan „meglátóember” legyek. Aki komplexen gondolkozik és van fantáziája előre meglátni az adott előadóban rejlő lehetőségeket, a zenei stílulstól a lemezborító kinézetéig. Voltaképp zenei arculatokat gyártottam előadók számára, de soha nem az eladhatóság volt a lényeg. Nem példányszámot ígértem, hanem minőséget.
Csaknem húsz éves pályafutásod ad kellő rálátást a hazai könnyűzenei életre. Mi az, ami ez idő alatt leginkább megváltozott?
Úgy vélem, a magyar könnyűzene meghalt, és nem is lehet feltámasztani – ennél nagyobb változás nem következhetett be. Ez egy olyan globális változás következménye, ami egy általános értékválságból fakad, melynek a zene csak az egyik szenvedő alanya. Mást gondolunk ma a zenéről, mint amit régen, másként is kezeljük, mást vagyunk hajlandók adni érte és mást várunk tőle.
Ennek a megoldását célozta valamelyest a Megasztár produkció, melynek első három szériájában zenei producer és zsűritag voltál…
Inkább úgy mondanám, hogy benne volt a lehetőség arra, hogy formáljuk a tévénézők elképzelését a zenéről, és visszahozzuk egy kicsit az énekesek rangját. Talán sikerült azt is megérttetni, hogy ez egy szakma, amit tanulni kell, küzdeni kell érte. Szerethető figurákat adtunk a közönségnek, akik hálásak is voltak ezért – a szerepe ez volt a műsornak és eleinte ezt be is töltötte.
Hogyan lehetne mégis kilábalni ebből a zenei válságból?
Nem könnyű felismerni a helyzetet, de be kell látni, hogy jelenleg a könnyűzene kezdi elveszteni az irányát. Sokan tudjuk, hogy ez a vonat már nem megy sehova, de még fent ülünk rajta. Így vagyok ezzel én is. Ugyanakkor van egy saját közönségem, akik számítanak rám, és őket nem szeretném cserbenhagyni. Ugyanilyen motviváló számomra az a „misszió”, hogy ebben a híguló közegben mégis próbáljak valamiféle értéket képviselni. Hiszek abban, hogy a mai lázadó fiatalság egyszer elkerül abba a fázisba, amikor már elkezd jobban gondolkodni, és észreveszi majd a múlt értékeit. Talán akkor pont én is ez a múlt leszek.
Milyen terveid vannak jelenleg a zenei területen?
Hamarosan pályafutásom húszadik évfordulóját ünneplem majd, és erre szeretnék megemlékezni. Ennek előfutáraként már idén februárban az „Első felvonás” című best of lemez megszűnik, és a helyébe lép a „Második felvonás”, amin olyan dalok is helyet kapnak, amiket még nem hallhatott a közönség.
Van egy másik szegmense is az életednek, ez a játék…
Igen, van egy játékfejlesztő cégem, a Private Moon Records. Eleinte hobbinak indult, de egyre több helyet foglalt el az életemből.
Hogyan sodródtál erre a területre?
Sosem rajongtam a hagyományos számítógépes játékokért, de találkoztam egy olyan műfajjal, ami érdekelt: a kalandjáték. Ez az interaktivitásával sokkal több kreativitást, gondolkodást igényel, mint példál egy harci játék. Aztán ezt a műfajt sikerült egy interaktív film formájában is kiteljesíteni: ez volt a Jumurdzsák gyűrűje.
Ha jól tudom, ezt a műfajt te teremtetted meg…
Valóban, ezt megelőzően nem csináltak hasonló, fikciót és valóságot összemosó filmet. A Jumurdzsák gyűrűjében a sztori erősen kapcsolódik Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényéhez, vagyis annak egyik fő alakjához, de inkább a mű keletkezésének körülményeit írja le. Az érdekessége az, hogy a néző irányíthatja a film cselekményét, így könnyebben átélheti a történéseket. A játék és a film sajátos keveredése ez, hús-vér szereplőkkel.
A film zenéjét komponáltad, és a te fejedből pattant ki az alapötlet. De a többi játék fejlesztésében milyen munka jut neked?
A tervezésben a game design a legfontosabb, ami a működési elvet és a sztorit is magába foglalja. Ez utóbbi, a dramaturgia általában az én ötletem alapján valósul meg, például az AGON játékok esetében is. A zenét sokszor én szerzem, de néha pont ezt adom át másnak. Mostanában sok grafikai munkát végzek a játékokban, de néha a hangmérnők szerepét is átveszem, például én „zajozom” a jeleneteket.
A játék és a zene egyben a hobbid is, nem csak munka. Ázsia viszont a szenvedélyed…
Igen, egy meghatározó találkozás volt ez. Egyszer elhatároztam, hogy nagyon messzire utazom, és Ázsiában kötöttem ki. Először Indonéziában voltam, de aztán rengetegszer visszatértem, újabb és újabb területekre. Annyira megtetszett az ottani kultúrák burjánzása, a népek zenéje, a hangulat, az illatok, az ízek, hogy azóta is a rabja vagyok, táplálkozom belőle.
Haza is csempésztél ebből a hangulatból…
Igen, szó szerint a hangulatot próbáltam meg hazahozni az által, hogy fűszereket, illatokat hoztam, amik szerintem jobban visszaadják a milőt, mint egy beállított fénykép.
Egy idő után ízeket is hoztál…
A barátaim rábeszéltek, hogy a vacsorákat és a mellette előadott élményeimet vessem papírra. Előtte szinte sosem főztem, de valóban jó ötletnek tűnt továbbadni ezt a fantasztikus ízvilágot. Így született meg a „Megkóstolni Ázsiát” című szakácskönyv.
Van még felfedezni valód?
Hogyne, Ázsia hatalmas, sok részén nem jártam még. Francia-Indokínába és Japánba még mindenképp szeretnék eljutni. Számomra egy ilyen utazás olyan, mint mikor más kimegy a kertbe jó levegőt szippantani.
Jól gondolom, hogy az otthonodban is nyomonkövethetők az életed elemei?
Természetesen, azokkal a dolgokkal veszem magam körül, amik az életem részei. Nem hiányozhatnak a hangszerek, a lemezgyűjtemény, de van rengeteg könyvem is, és pesze játékok. Ázsia pedig főleg a konyhámban van jelen.