Aki megkóstolta ázsiát

beszélgetés Pierrot-val

Sokan tudják rólad, hogy szeretsz utazni, de utazási szokásaidat már kevésbé ismerjük. Milyen típusú utazónak jellemeznéd magad?
Ha röviden kéne válaszolnom, azt mondanám inkább, hogy kultúr-turista vagyok, tehát elsősorban az adott helyszínek kulturális emlékei a legfontosabbak számomra. Persze, ha netán úgy adódik, nem vagyok rest hosszas túrákat sem megtenni, hogy elérjem célomat, mondjuk egy régi buddhista kolostort egy hegy tetején.

Egyébként nem vagyok híve a nagy, csoportos utazásoknak. Leginkább négyesben szeretem a világot járni, hiszen így szükség esetén lehetőségünk van valamelyest szeparálódni egymástól, az átélt élmények megbeszéléséhez mindig van elegendő a partner, és a szervezési is nagyban egyszerűsödik. Ráadásul még egy taxiban is elférünk. Alapvetően bárhova megyek, igyekszem jó szállodát választani, ezen nem szoktam spórolni. Napközben bármennyire képes vagyok elmerülni akár a piszokkal járó kalandokban is, de az estéimet jobban szeretem már kultúrált körülmények között eltölteni.

Mennyire készülsz fel előre egy-egy országból, városból?
Lehetőség szerint utazás előtt és olykor még alatta is mindent elolvasok, és igyekszem minél alaposabban felkészülni abból, ami rám vár. Persze ez még nem azt jelenti, hogy mire megérkezem minden témában általános szakértővé válok.

Utazásaid során, a kikapcsolódáson kívül vannak-e céljaid, célkitűzéseid?
Jó ideje már tudatosan keresem a századforduló idejéből megmaradt építészeti és kulturális emlékeket Ázsiában, ami sajnos nem egyszerű feladat, hiszen a helyi kultúra ezeket nem mindig őrizte meg. Nem szívesen foglalkoztak a korabeli elnyomókkal és az általuk hátrahagyott értékekkel. Néhol azonban elismerik, és érzik, hogy a gyarmatosítás idején új távlatokat nyitottak életükben, legyen szó akár az építészetről vagy a gasztronómiáról. Ennek nyomai a jól megfigyelhetők pl. Szingapúrban. A peranakan építészeti stílus egyszerre ötvözi a kínai és a dél-ázsiai motívumokat, de jelentősen érezhető benne az angol befolyás is.

Már eddigi beszélgetésünk során is többször említetted Ázsiát, aminek láthatóan nagy szerepe van életedben. Mi indított az ázsiai térség megismerése felé?
Első utam zeneművészeti indíttatásból Indonéziába vezetett. Tudtam, hogy a gamelán (10-12 ember játszik bronz ütőhangszereken) olyannyira különleges, emellett összetett és bonyolult hangzásvilágú zeneileg, hogy még Debussy-t is elvarázsolta. Zenészként akkor úgy gondoltam, hogy ahol egy zene ennyire gazdag lehet, ott a kultúra más területeinek is ilyen gazdagnak és színesnek kell lennie. És nem is kellett csalódnom. [-] Ezek az összefüggések általában könnyen megfigyelhetők a térségben. Ha alaposabban szemügyre veszünk egy formailag is gazdag házon egy díszítő csempesort, az önálló művészeti alkotásként is él, egy önmagában is megálló egységet alkot. Ha még ennél is tovább megyünk és az egyes csempék részleteit vizsgáljuk, akkor [-] ismét egy hihetetlen gazdagon rétegződő, komplex művet találunk. Ez a sokszínűség, sokrétűség, az alkotóelemek mesteri ötvözése mindenütt, így a gasztronómiában is megfigyelhető. [-] Tulajdonképpen ebből a nagyszerű felfedezésből született a „Megkóstolni Ázsiát” című könyvem is.

Van része Ázsiának, ahol még soha nem jártál?
Sri Lankától Koreáig szinte mindent bejártam, de pl. Indokina még ismeretlen számomra. Kínában hatszor voltam eddig, és remélem lesz még alkalmam az országba utazni. Még ennyi látogatás sem volt elég ahhoz, hogy igazán megismerjem az országot. Kína mind a 19 tartománya egy más Kínát takar, amely nem igazán összehasonlítható a többivel.

Látogatásaid során mennyire próbálod meg átélni az ottani életfilozófiát, a különböző spirituális hatásokat?
Természetes érdeklődésemet és kíváncsiságomat egy szinten vissza kellett fognom. Meglátásom, hogy nem szabad, és nem is feltétlenül szükséges teljes mértékig megérteni vagy azonosulni egyes dolgokkal, hatásokkal. Jó példa erre a zene világa, amibe szakmámból kifolyólag igen mélyen bele kellett ásnom magam, így mára már elvesztettem azt az örömöt, hogy úgy hallgassak zenét, mint bármely más hétköznapi ember. A mindent rendező elvek megismerése, amely legtöbbször a vallás ill. a spiritualitás körül keresendő, egy alapos kutatónak nyitott könyvként tárja fel a kultúrát. Szeretném, ha Ázsia megmaradna számomra illúziókat, váratlan élményeket rejtegető világnak, így jobban érdekel, hogy hasson rám, mint hogy minden részletét megértsem.

Mégis honnan tudod, hogy mikor elég, melyik az a szint, aminél nem érdemes tovább kutatnod?
A spiritualitást az ázsiai emberek sem gyakorolják konkrétan, vagy tanulják nap mint nap, hanem áthatja egész lényüket, kultúrájukat, mindennapi cselekedeteiket. Többnyire nem is tudatos az egész, hiszen nekik ez a természetes közeg. Aki más kultúrkörnyezetből érkezik, hamar megérzi azt a határt, melynél eldöntheti, hogy át kíván-e lépni rajta, vagy megelégszik az addigi tapasztalatokkal. Egyszer egy kínai kávéház üvegén keresztül figyeltem egy öregembert, amint a boltja gyógyfüves edényei között már hosszú ideje mozdulatlanul ült, a talán soha meg nem érkező vevőre várva. Minden bizonnyal ez a mindennapok rutinja számára.. Az elfogadás, a természetesség, az odaadás élő szobra volt. Nem lehetett nem észrevenni, hogy ezt az embert körülveszi valami, valami megfoghatatlannak a birtokában van, amit mi megérteni vagy tudatosan elsajátítani aligha, vagy nagyon nehezen tudunk. Én megelégszem annyival, hogy képes vagyok csodálkozni ilyesmiken és tisztelni minenkit ezért a tudásért.

A már említett építészeti és gasztronómiai hatások mellett, a játékok is nagy hatással voltak rád.
A világon mindenütt nagy hagyományai vannak a különböző táblás játékoknak, melyeknek csak nagyon kis részét ismerik itthon. Egy néprajzos ismerősöm segítségével rengeteg, túlnyomórészt ősi játékot gyűjtöttem össze hosszú évek alatt, melyeknek természetesen a szabályrendszerét is tanulmányoztam. A számunkra legizgalmasabbnak tűnő tucatot szerettük volna eredeti formájukban, amolyan replikaként egy gyűjtőknek szánt, exkluzív ládában forgalomba hozni. A vállalkozás azonban hamar túlnőtt rajtunk, meghaladta az erőnket a munka. A számítógépes grafikák és az erre épülő játékok azonban alkalmasnak tűntek az ötlet másfajta megvalósításához. Ahhoz azonban, hogy egy komplett játék váljon az elképzelésből, sokmindenre szükség volt még. Egy nagyobb társaság közreműködésével, hosszú „brainstorming-ok” nyomán egy hamisítatlan kalandjátékot álmodtunk meg egy angol történész professzorral a főszerepben, aki a British Múzeumból elindulva bejárja a világot. A játék 1903-ban indul, és valójában nem egy fantáziavilágban játszódik, hanem egy alternatív történelmi helyzetben, egy másfajta, de ismerős valóságban, amit bárki bejárhat. Az Agon c. játék évek óta készül, a tizennégy tervezett epizódból három már elérhető az interneten.

Említetted, hogy igyekszel kizárni életedből a spritualitást, de felmerül a kérdés, hogy érezted-e valaha, hogy munkád egyfajta kozmikus erő termése?
Engem meglehetősen korán megrészegített a „teremtés” érzése, hiszen alkotó ember vagyok. Csodálatos dolog belegondolni, hogy itt a beszélgetés alatt köztünk valami nincs, amit kitölthetne például a zene. És ami az imént még hiányzott, az egyszer csak mégis lesz, egyszerűen teremtődik. És ha nem halljuk tovább, akkor is létrejött, él és hat immáron. Ez a fajta teremtés számomra szinte droggá vált, amihez mindig új inspirációkra, új impulzusokra van szükségem. Kitűnő lehetőséget nyújt ehhez az utazás, legyen szó akár új élmények szerzéséről az alkotó fázis előtt, vagy kitisztulásról az alkotó fázis után.

Mennyire érzed magad sikeres teremtőnek a saját zenei világodban?
Azt hiszem a munkám akkor lehet sikeres, ha nyomot hagy, ha lesznek emberek, akik ennek nyomán elindulnak. A sikert nem a népszerűségtől teszem függővé. Persze nem elhanyagolható az azonnali siker érzése, a közvetlen visszajelzés, de minden tapsnál jobban esik egy gratuláció, amely valamelyik kevésbé aktuális, kevésbé látványos művemmel kapcsolatban ér, amely ezek szerint hosszabb távú, mélyebb benyomást gyakorolt az illetőre. Effektusokat, rövidtávú, bombasztikus hatásokat elérni elég könnyű, hiszen az alapvető szabályok évszázadok óta mit sem változtak: a dörrenéstől összerezzenünk, a nagy fénytől hunyorgunk, a hideg jól esik a forróságban. No de van-e új a Nap alatt, lehet-e, és ha igen, hogyan kell elérni olyan hatásokat, amelyek másfajta nyomot hagynak, kevésbé múlékonyak, és sokkal inkább az alkotó személyéhez köthetők…? Nos, véleményem szerint többek között erre keresendő az a bizonyos kulcs.