Akusztikus lemez – elektronikusan

1995 őszén Pierrot lemosta arcáról a festéket és elbúcsúzott közönségétől. Nem örökre – ezt már akkor is tudta. Az előadóból lett producer azt elmúlt években különböző stílusú albumok során dolgozott, s most végre újra saját magának készített lemezt. A Játék címet viselő anyag október közepén jelenik meg.

Kérlek, elevenítsd fel, négy évvel ezelőtt miért fordítottál hátat a színpadnak!

Leginkább a közönség és a kiadók elvárásai miatt – mondja Pierrot. – Utóbbiak sztárt akartak faragni belőlem, márpedig erre nem alkalmas a habitusom. Nem vagyok páváskodó alkat. Ez még hagyján, a fő gond az volt, hogy sztárhoz illő dalokat, divatos zenét kellett volna produkálnom. Ezzel párhuzamosan feltűnt, hogy a közönség számára egyre inkább színes, érdekes sztárocska vagyok, nem pedig olyan előadó, aki gondolatokat közvetít. Négy évvel ezelőtt világossá vált, hogy hiába a folyamatos harc, mégsem érem el azt, amit akarok. Egy-két dalom ugyan közismert lett, de engem, Pierrot-t mégsem ismertek el úgy, ahogy szerettem volna. Éry Balázs szerint túl korán, túl fiatalon mondtam bölcseket. A velem egykorúak nem értették meg, az idősebbek pedig kikérték maguknak… Akkoriban már producerkedtem, s jobbnak láttam, ha minden erőmmel ezt a vonalat folytatom. Persze szerettem volna előbb-utóbb visszatérni. Ugy gondoltam, akkor jön el az ideje, ha alkalmassá válik hozzá a légkör. Azaz vagy mindenki szeretne igazi zenét hallgatni, vagy annyi pénzre teszek szert, hogy már nem számít, belebukom-e az újabb próbálkozásba.

Vajon melyik eshetőség vált valóra?

Természetesen egyik sem. De sokan mondták, hogy ez az utolsó pillanat a visszatérésre, s igazat kellett adnom nekik. A popzene olyan mélyponton van, annyival rosszabb a helyzet, mint akár négy éve volt, hogy ha ez így megy tovább, később nem lenne miért zenélnem. Most még talán emlékeznek rám, most még talán befogadnak némi gondolatot. Ráadásul ma azzal már nem kell küzdenem, hogy nem ért meg a korosztályom. Harminc évesen már hasonlók az emberek témái, nem úgy, mint huszas éveik elején.

Szerinted mennyire érződik az új album dalain, hogy idősebb lettél?

Még túl friss a lemez ahhoz, hogy általános véleményem legyen róla. Pár napja fejeztük be a keverést, most visszük Angliába masteringre az anyagot. Addig is lázasan mutatgatom mindenkinek. Születésnapomra meglepetéspartit szerveztek, ott sok szakmabeli hallgathatta meg a Játékot. Egyikük azt mondta: “az nem ér, hogy a hangod is öregedett hat évet!” Többek szerint felnőttebb lett az anyag, előadásban és hangszerelésben is konkrétabb, kialakultabb. Elnézést, hogy másoktól idézek, de én még nem tudom, hogy egész pontosan mi történt. Az előadó rendszerint a zenekarával konzultál, de itt nem volt hagyományos értelemben vett zenekar, az album készítésekor mindent magammal kellett megbeszélnem…

Milyen szándékkal, gondolatokkal láttál neki a lemeznek?

Az alapkoncepció az volt, hogy akusztikus legyen az album. Nem lázadásból; bár igaz, azért piszkálna, ha ezek után is szinti-pop előadóként emlegetnének… Csakhogy a magyar akusztikus lemezekkel gyakran akad gond, ezért megpróbáltam nem a bevett módon dolgozni. Mert például nem hiszem, hogy attól lesz jó az akusztikus felvétel, ha esetleges, ha hibák maradnak benne. Hazugság, hogy a hibák jelentik az élő zene varázsát! Ha nincs mellényúlás, attól még lehet jó és értékes a zene. A másik gondom, hogy egy kaptafára készülnek az említett lemezek, ugyanazokkal a hangszerekkel, ugyanazokkal a hangszerelési megoldásokkal. Ez már unalmas, főleg egy teljes albumon át.

Mivel lehet mindezt kiküszöbölni?

Olyan módszerrel dolgoztunk, hogy előbb felvettük a dalokat, majd minden egyes hangot számítógépen és sampleren vezettünk át, hogy pontosítani tudjunk. Esetlegességet csak ott hagytunk meg, ahol kifejezetten szerepe volt, például így inkább fel lehetett figyelni egy szólamra. A Játék akusztikus hangszereket használó, ugyanakkor elektronikus úton készült lemez.

Itthon ez tudomásom szerint újdonság – külföldön szoktak így dolgozni?

Úgy tudom, kint egyre inkább beválik a hasonló jellegű munka. Nemrég egy Garbage-interjúban olvastam, hogy a zenekar második lemeze digitális körülmények között készült. A zenészek eleinte féltek a dologtól, de azután kiderült, hogy erősebb és “analógabb” lett az anyag. Mindössze arról van szó, hogy jól kell tudni használni a technikát.

Ami a hangszereket illeti, nálad nem csak a szokásos instrumentumok szólalnak meg. Erról jut eszembe: bár a világ sok tájáról idézel fel zenei elemeket, nekem mégsem tűnik world musicnak a zenéd. Mert nem erre hegyezed ki a dalokat.

Valóban sok etnikus hangszert és témát használok, de az volt a szándékom, hogy ezek ne etnikus módon jelenjenek meg a zenében, hanem természetesek legyenek. A szövegeknél is hasonló volt a koncepció, például a kínai hangszerelésű dalban nem jut eszembe Kínát emlegetni. Érdekes azonban, hogy bizonyos szempontból a Játék mégis inkább world music produkció, mint a Toys of Ancient Gods. Mert az egy ember műve, míg ezúttal a dalaimhoz sokat tettek hozzá a szerte a világban működő muzsikusok.

Hogyan leltél rájuk?

Többnyire az interneten keresztül. Sokukkal nem is találkoztam személyesen, mindenféle adathordozón keresztül jöttek-mentek a szólamok. Még Éry Balázs is küldött interneten billentyűs részeket, itthonról. Nem szándékosan alakítottuk így a dolgot, ez lett közben a természetes, az egyszerű, a célszerű. Ha használjuk a technikát, előbb-utóbb elkezd nekünk dolgozni.

Hol készült a lemez?

Az előkészítés nálam, a G.O.L.E.M. Stúdióban zajlott. A feljátszások nagy részére a kiváló akusztikájú Ethnic Stúdióban került sor. Torontóban és Montrealban is jártunk – közelebb nem leltünk kínai zenészre. A gépeken való átvezetést a Fish Stúdióban végeztük el. A letisztázott anyagot negyven sávon a Tom-Tomba vittük, ott keverte meg Lepés Gábor. Szinte csak akkor találkozott a dalokkal, s ez nem tett rosszat a lemeznek. Friss füllel keverhetett. Sok technikus, sok hangmérnök dolgozott az anyagon, s mindegyikük tett hozzá valamit. Most következik a mastering, Angliában. Nagy várakozással nézek elébe. Azért megyünk ki, mert az itthoni gyakorlat, hogy ugyanabban a stúdióban, ugyanaz a hangmérnök masterel, nem biztosan a legjobb megoldás. Lepe is mondta, hogy erre a zenére vétek lenne ráengedni a szokásos eljárásokat. Például a dance lemezek kompresszálása itt aligha jönne be. Az angol stúdió kimondottan masteringre szakosodott, a referenciái között sok a sampling CD, s ez számomra nem akármilyen garanciát jelent. A kinti munka talán arra a kérdésre is választ ad, hogy mitől szólnak jobban a kinti lemezek. A hangmérnök fülén, a műszerek minőségén vagy azon múlik-e, hogy ott hamarabb hallották a Beatlest? Ha az utóbbi, akkor nincs mit tennünk…

Honnan van minderre pénz? Ilyen gáláns a kiadód?

Az EMI-Quint mellett az IDG Hungary állja a számlákat, illetve a harmadik harmadot én teszem hozzá. Ismét lenullázom magam… De azt hiszem, vagy inkább remélem, hogy megéri. A nóták egy szál gitárral is eljátszhatók, de így, hogy ennyi ötletet és munkát fektettünk beléjük, sokadszorra hallgatva is újak, izgalmasak lehetnek.

Tudom, szörnyű kérés, de ne sorolj fel minden alkotót. Emelj ki közülük néhányat, hogy jobban képben legyen az olvasó.

Elsősorban azokat kértem fel a közreműködésre, akikkel korábban együtt játszottam. Éry Balázs, Jamie Winchester és II. Lengyelfi Miklós jelenti az alapot, hozzájuk Madi és Farkas Zoltán csatlakozott. A Rémember együttes is feltűnik a lemezen, valamint megszólal a Budapesti Fesztiválzenekar tagjaiból verbuválódott vonóskar, Tallér Zsófia hangszerelői segítségével. Öt nótában a Bolyki Brothers, négy fiútestvér vokálozik. Kísérlet volt, hogy ne legyen női vokál a lemezen, s bejött, a férfihangok plusz erőt adtak a dalokhoz. A testvérek mellett még Jamie és a kontratenor Práczky István is vokálozik. Akad ugyan két női szólam a lemezen, de sem a magyar operaénekesnő, sem az indonéz kislány nem vokalista, hanem inkább közreműködő. Más külföldiek játéka is hallható, a kínaiak mellett még fekete amerikai bluesgitáros is besegített. Érdekesség, hogy egy kingstoni felvételt végül nem tudtunk használni, mert a jamacai énekes időközben angol kiadóval szerződött.

CD-ROM-os közreműködők is akadtak?

Szerephez jutottak, s az említett módszer alkalmazása miatt ezúttal sokkal jobban működtek, mint korábban. Hiszen most az élő felvételeket is lényegében sampler CD-ként használtuk fel, miután átfutottak a gépeken. Charles Morgan két percével ugyanúgy tudtunk bánni, mint Farkas Zoli élő dobolásával.

Mi lesz a lemez megjelenése után?

Nem tudom. Bár annyi bizonyos, hogy nem az, ami volt, mert “másik” vagyok. Haknizni ezzel az anyaggal nem akarok és nem is tudnék. Koncertet azonban csak irreális költségvetéssel lehetne létrehozni. Novemberig biztosan nem lépek fel. Decemberben szeretnék lemezbemutatót tartani, de nem mindenáron. Ha nem találok támogatót, nem játszom. Illetve játszom, de nem nagy bulin. A Víghajós John Bull Pubban kis zenekarral újra rendszeresen fellépnék. Lehet, hogy ez nem méltó a produkcióhoz, de nekem jól fog esni. Amúgy pedig minden azon múlik, hogy fogy majd az album. Ha jól, természetesen lesz turné tavasztól. Egyébként a lemezzel egyidőben interjúkötet jelenik meg, velem és rólam. S dolgozom Sas Tamás új mozija, a Rosszfiúk filmzenéjén. Alapvetően nem áll közel hozzám a dolog, mert dalokat szeretek írni, dalformában tudok a legjobban gondolkozni, mégis vállaltam a feladatot. Egyrészt izgat a kihívás, másrészt úgy tűnik, egy hullámhosszon vagyok a rendezővel.

Megmaradsz producernek?

Már csak azért is, mert szívügyeim a produkciók. A Rémember, a Blabla, a Toys of Ancient Gods, O.J. Samson, a Ganxsta Zolee és a Kartel, a Casino Twins. Ráadásul van még egy-két nagyon tehetséges, izgalmas zenei világú “technokrata” jelöltem. Nem hiszem, hogy abba tudnám hagyni a producerkedést, de ha előadóként elérek egy bizonyos sikerszintet, kénytelen leszek csökkenteni a munkát. Ezzel a közönségnek és a zenészeknek is tartozom, mert nem tehetem meg, hogy bármelyik oldalt is félvállról vegyem.

Maróthy György