Ázsia megismerése nélkül le lehet élni egy életet; így voltam ezzel magam is jó negyedévszázadon keresztül -, csak nem érdemes. Így tartom ma. Nem hiszem, hogy ez a varázslatos, természeti csodákban, hagyományokban és nem utolsó sorban ételkülönlegességekben gazdag földrész különösebb népszerűsítésre szorulna (főleg nem általam), de úgy érzem, hogy az a sok élmény, amely az ezeken a tájakon tett kirándulásaim alatt ért, rengeteg másoknak is kijáró pozitív változást idézett elő bennem, így nem csak van mit, de van miért is mesélnem. Hátha valaki a tisztelt olvasók közül szintén veszi a fáradtságot, vagy egyáltalán: lehetősége nyílik választani a pénze hasznos elköltését illetően, és az egyik alternatíva épp egy távol-keleti utazás. Dönt, elutazik, levegőt sem kap a meglepetéstől, hazatér, és mintha kicserélték volna. Velem is így történt. Kinyílt a világ: tágassága és sokszínűsége mellett eltörpültek az eddig fenyegetőnek érzett lokális problémák, a szomszédban is megszeppent idegenként szerzett élmények, és emellett az újsághírek és a legendák, valamint a történelemkönyvek mesebelinek gondolt tüneményei megközelíthetővé, sőt megérthetővé váltak. Olyasmi kiváltságnak tűnik mindez, ami igen könnyen megszerezhető, csak valahogy ritkán jut eszünkbe, hogy igényeljük. Távol álljon tőlem, hogy túlmisztifikáljam a dolgot; tisztában vagyok azzal, hogy ugyanazon élmény más és más hatással van különböző habitusú emberekre, de miért hinném azt, hogy a magamfajtából nincs több? Nos, elsősorban nekik, a kulturális kíváncsiskodóknak szól ez a könyv.
Hogy miért éppen szakácskönyv? Ennek elsősorban az az oka, hogy vallom, az adott kultúra elválaszthatatlan és jellemző részét képezik a helyi gasztronómiai szokások; ugyanúgy következtethetünk az ételek alapján az egyéb hagyományokra, sőt földrajzi és történelmi összefüggésekre, mint azokból viszont. Emellett a főzőcskézésen keresztül érhető el az egyik legegyszerűbb módszer, hogy még az utazásunk előtt megismerkedjünk, és akár szerelembe essünk Ázsiával. Ugyanis a messzi régmúltban gyökerező kultúrára tiszta tükörként reflektál a felettébb kifinomult konyhaművészet az ételek legendásan összetett ízvilágán keresztül. Már az első utazásomról ugyanannyi étkezési élményem van, mint ahány a természeti csodákkal vagy helyi látványosságokkal kapcsolatban. Ráadásul a hazaút előtt, a csomagolásnál a pénztárcám és a bőröndöm szűkös mérete miatt egy-egy könyv, aprócska szobor, szőttes vagy maszk mellett nemigen jutott másnak hely, mint néhány csomagnyi helyi teának, fűszernek vagy snack-nek. Ezek az ízek itthon mindig felerősítették az emlékeket, és igazán hatással voltak a vendégeimre is. Nem csak a meséket hallgatták és a képeket, vagy a falra aggatott tárgyakat nézegették, de mindezekből valamit magukévá is tehettek: lehetőségük volt megkóstolni Ázsiát.
A fűszerek és a kulináris tapasztalatok gyűjteménye egy idő után arra sarkallt, hogy megpróbáljam a még pontosabb emlék-idézést, és belevágjak a főzésbe is. Merész vállalkozásnak tűnt, hiszen korábban ilyesmi nem volt jellemző rám, de büszkén vallom, hogy a paprikáskrumpli-lépcső kihagyása mellett, és egy-két vicces selejt után, elég hamar sikerült elérnem az első sikerélményeimet, és ezzel megcáfolnom sok kétkedőt, akik úgy gondolták, ezek az “ázsiai herkentyűk” csak gyakorlott szakácsoknak valók. Mára már talán azokat a szkeptikusokat is átállítottam az oldalamra, akik az alapanyagok beszerezhetetlenségére hivatkozva figyeltek egy ideig egy lépéssel hátrébb, hiszen több magyar vagy kínai, esetleg indiai kézben lévő bolt kínálja ma Magyarországon az egzotikus fűszereket, hozzávalókat. Egyedül azokat nem tudtam meggyőzni, akik “nincs nekem ilyesmire időm” felkiáltással legyintenek az egészre – de őket nem is akarom.
Itt szeretném megjegyezni, hogy számomra kétféle főzési metódus létezik: az egyik a spájz és a hűtő aktuális tartalmának gyors és leleményes feldolgozására épülő játék, sport, könnyed szórakozás, a másik pedig a “nem véletlenül van az úgy – és lám” szabályára építő, akkurátus, patikamérleges, már-már az alkimistákat megszégyenítő pepecselés, mellesleg izgalmas varázslat. Nos, anélkül hogy elítélném a nagyszerű Jamie Oliver és társai “gyorsan finomat” módszerét, én a velük szemben álló másik típusú gondolkodás híveként jegyzem magam, azok között, akik nem a curry-jellegű ételeket, de a thai zöld curry-t vagy az indiai vindaloo curry-t szeretik, és akik élvezetet is találnak az ezek közötti különbségek megérzésében és meghatározásában.
Márpedig ez a jóleső különbségtétel nem valamiféle sznob, elitista szokás, különcködő gourmet-tempó, sokkal egyszerűbb és magától értetődőbb, mint gondolnánk. Valami olyasmi, mintha nem keverjük össze Malajzia és Nepál fővárosát, Indonéziát, Melanéziát és Polinéziát, hogy tudjuk, hogy Thaiföld egykoron Sziám, Sri Lanka Ceylon és Myanmar Burma névre hallgatott. Olyan ismeretek, amelyek nélkül minden további nélkül le lehet élni egy életet – csak nem érdemes…
