A fiú, aki a 90-es évek kezdetén festett arcával berobbant a zene világába, soha nem akart sztár lenni. A Megasztár most mégis újból a figyelem középpontjába állította. Pierrot, az egykori lázadó kamasz, vagy ahogy mostanában kezdik megismerni, Marosi Z. Tamás, a konzervatívvá érett fiatalember manapság kalandjátékot készít, producerkedik, s a zenéjét kedvelők nagy örömére azért néha-néha dalra is fakad.
Egy másfajta kameraszög, ahonnan figyeli a világot, s amelyben érvényesülést és önkifejezést talált.
„Amennyire konzervatív ember lettem felnőtt koromra, annyira lázadtam a konvenciók ellen gyerekként. Dacoltam mindennel, amivel csak lehetett, mert nem akartam elfogadni, hogy minden csak úgy működhet, ahogy azt a nagykönyvben megírták. Ugyan bennem is megvolt az a kamaszos mindent tagadás, de a mai napig ugyanazokért az értékekért küzdök és hiszem, hogy a művészetért élni kell, s az alkotás teljes embert kíván.”
Amikor 1990-ben a zenei palettán feltűnt bohócra festett arcával, megjelenését sokan marketingfogásnak vélték. Pedig figurájának megalkotása nem tudatos lépést volt: dalszövegei miatt becenévként kapta néhány barátjától. Az évek alatt aztán Pierrot belenőtt a szomorúbohóc alakjába; önmaga érzéseit felfedve, megtestesítve vele – „pierrot-ságának” kivetülésével – a popzenén belüli költészetet. Mivel azonban sokan félreértették szándékait, öt évvel később úgy döntött, megválik a bohócmaszktól.
„Megkérdezték: miért rejtőzöm álarc mögé? Senki nem vette észre, hogy pont az ellenkezője történik… Mert ha valaki egy jellemvonást fest fel magára, ez esetben egy síró bohócot, azzal kitárulkozik. Azonban ez a fajta őszinteség egyáltalán nem megszokott, így minden igyekezetem ellenére az egész leginkább manírnak tűnt. A felszínen azonban a maszkos figura könnyen érdekessé, népszerűvé tehető, így rövidesen egy különös sztár-imágót láttak megvalósulni – a kiadók is, és a közönség azon része is, aki nem értette igazán a a zene és a szövegek üzenetét. És ettől én menekülni akartam, tiltakoztam. Önamagam népszerűsétése helyett számomra sokkal fontosabb volt a világ megismerése és bemutatása Pierrot figuráján, azaz az én gondolataimon keresztül. Hiszen nem csak rám csapódnak a dolgok, mint az útszéli sár, hanem figyelem a világot. És próbálom a tapasztalataimat hasznosítani. Annyira nem vagyok bölcs, hogy más kárán okuljak, de a sajátomon nagyon ügyesen tanulok. A saját világom gondozása közben vált az is nyilvánvalóvá, hogy szívesen merülök el mások világában is, azaz producerként, mások műveit gondozván is sikereket tudok elérni.”
Megalakult tehát először a Private Moon Productions produceri iroda, majd a független lemezkiadó, a Private Moon Records. Arany és platinalemezek kísérték az együttműködését többek között a PaDöDő-vel, Sipos F. Tamással és Ganxsta Zolee-val. S legutóbb itt volt a szakmai kihívásként értékelt Megasztár. Bár azt vallja, a dicsőség, a nyerni akarás számára a legkevésbé fontos, s nincs benne megfelelési kényszer sem, munkáját önmaga kiteljesítéseként jellemzi. „Nem tartom magam hagyományos értelemben vett muzsikusnak. Engem az összetettség érdekel mindenben. A rendszerszemlélet, ami bennem munkál, az alkotóvágy és a teremtő kényszer. Ez ruház fel azzal az átlátó képességgel, amivel irányítani tudok többszereplős produkciókat.”
Hiszi, hogy a legnagyobb katarzis mindig a semmiből való teremtés. Ezért most éppen világot hoz létre. Virtuálisat: amolyan kalandjáték-félét, felfedezőset, gondolkodósat, romantikust. Már két éve dolgozik rajta egy kis csapattal. Most a harmadik rész készül, a madagaszkári epizód. Az első lépést az adta, meséli, hogy sok mindennel elégedetlen ebben a létben, ezért menekülési kényszerként újabb mindenséget keresett. „A századforduló időszaka megfelelő hátterül szolgál” – mondja – „a felfedezőknek és gondolkodóknak több keresnivalója volt azidőtájt. Egyébként is irígylem az akkor éltek nyugalmát és tiszta erkölcsű gondolkodását.”
Hasonló szemléletet próbál átplántálni András fiába is, aki most 13 éves. Bár kapcsolatuk nem a hagyományos gyermek-szülő viszony, lévén ritkán találkoznak, azért Pierrot vallja: érdemes megtartani azokat az értékeket, amiket a fia érez gyerekként. Példaként említi a játék szeretetét: „Általában bölcs felnőttként csak legyintünk. Pedig a játékra szükségünk van! Semmi nem őrzi jobban a fiatalságot, a fantáziát, a nyitott gondolkodást. Mint szülő már rég nem intem és okítom a fiamat, inkább példát mutatok, amely legalább alternatívát nyújt számára a többi tapasztalat mellett: lehet, hogy apám teszi jól?”
Pierrot azokban az emberi kapcsolataiban érzi jól magát, ahol egy hullámhosszon van a másikkal, legyen szó akár párkapcsolatról is. Szerinte az a fajta szemlélet és életforma, amit képvisel, alapvetően magányos embert kíván, emiatt nehéz igazi partnert találnia.
„Szükségem van inspiratív társaságra. Nem mindig attól érzem jól magam, hogy van valaki, aki mellett lenyugszom, fontos, hogy a társam segítse az újabb ötletek megvalósulását – legalább azzal, hogy megtarthatom mellette a magányos alkotó életformáját is.”
Sosem szeretett volna tinilányok poszter-álma lenni. Szívének sokkal kedvesebb, ha dalai naplórészletek, saját gyártású verseskötetek részei, vagy érkezik hozzá egy levél, amelyben a szülők arról értesítik, gyermekük született, s gyerekdalok helyett az ő zenéjét mutatják meg a babának. Ilyenkor örül a lelke, hogy amit tisztán és őszintén akart átadni, célt ért.
„Az én életpályám egy lankás, tulajdonképpen érzékelhető hullámok nélküli emelkedő. Hamar ráeszméltem, hogy csak hosszú távon érdemes gondolkodni, ez pedig megkímélt rengeteg nagy gödörtől. Igaz, el is vette tőlem a nagy kiugrási lehetőségeket. De így visszagondolva egyáltalán nem bánom. Jó ez így. Büszkeséggel tölt el, hogy igazán nagyot nem tévedtem eddig, és nincs egyetlen szégyenfolt sem a pályámon.
Azért folyamatosan pörög. Készül Nagy Edmond lemeze, őszre egy Kartel-korong is megjelenik, s szíve csücske, a Megasztár második válogatás albuma felett is bábáskodik. Néha pedig saját, régi dalaival is fellép. Csak úgy. Kedvtelésből.