Zenész, producer, író, játékfejlesztő. Magát úgy definiálja, mint „multimédia művész”. Négy év után ismét visszatért a közönsége elé Pierrot, a veszprémi Rozé, Rizling és Jazz napokon mutatkozott be először új formációjával. Ma már nem állna zenésznek.

1986-tól vagy a zenei pályán, de sok más területen is kipróbáltad magad, miközben időről időre szinte teljesen eltűntél a közönség elől.

Az eddigi karrierem három felvonásra osztható. Az első 1986-ban vette kezdetét, és ez az időszak természetesen lényegében az útkereséssel – és persze az arcfestéssel – telt. Viszont büszkeséggel tölt el, hogy a mai napig vállalhatónak tartom az ekkor született dalok gondolatiságát. 1995-ben gördült le először a függöny: lemostam a sminket és néhány évre visszavonultam.

Később egy teljesen más területen mutatkoztál be.

A második felvonásban egy sokkal rapszodikusabb, zeneileg kevésbé céltudatos időszak jött el az életemben. Azt is mondhatnám, kirajzolódott, hogy számomra nem csak a zene létezik, sok más területen is megtalálom az önkifejezés módját. A játékfejlesztést, vagy éppen a regényírást éppen ezért nem is nevezhetjük valódi kényszerpályának.

Most a zene újra előtérbe került.

Az új korszak gyakorlatilag Veszprémben vette kezdetét, itt léptünk fel először az új formációval. Ez a felvonás végképp a zenei hobbistáé. Persze nem tudom megtagadni, hogy zenész vagyok és élvezem a színpadot. De nem csak erről van szó. Rengetegszer kígyót, békát kiáltottam mindenre, ami manapság a zeneiparban történik – és a véleményemmel most is egyetértek –, ezzel együtt úgy érzem, nem igazságos, hogy csak beszélek és kritizálok, miközben nem teszek semmit. Létezik, nagyjából velem egykorú az a közönség, amely kíváncsi még az olyan típusú dalokra, amikben még van üzenet, lélek. Nekik szükségük van rám és a hozzám hasonlókra – függetlenül minden markáns zeneipari trendtől. Főként miattuk szólt a gong harmadszorra is.

Mennyire nyúlsz vissza a múlthoz?

Természetesen támaszkodom a múltamra, bolond lennék egy ilyen nagy repoertoárt nem felhasználni, még ha vannak új dalok is. A közönség nagy része végülis elsősorban nosztalgiázni jön el a koncertemre, és nem akarok csalódást okozni. Másrészt mint mondtam, nem esik nehezemre vállalni a régi dalokat, és emellett kihívásnak érzem ezeket új ruhába öltöztetni, olyanba, ami az épp aktuális zenekarnak – és persze a dalnak is – jól áll.

Hogyan ítéled meg a hazai zenei piac alakulását? Lemezkiadóként és zenei producerként te is tevékeny részese voltál korábban.

Megjártam a popzenei piac majd’ minden bugyrát, és rengeteg tapasztalatot szereztem. Óriási a változás. Talán elég, ha annyit mondok, a pályám elején rengeteget küzdöttem a szüleimmel, hogy megértessem velük, ez egy tisztességes pálya, itt lehet tisztes karriert építeni, meg lehet belőle élni. A sikereim később bebizonyították, hogy igazam volt.

Azonban ma, a szintén zenész nagyfiamnak azt mondom, eszébe ne jusson komolyabban foglalkozni ezzel a pályával. Ma már nem ad megélhetést, nem is egy megbecsült szakma, a karrier pedig inkább lutri, és a siker is sokszor értéktelen. Ez egy haldokló, vagy talán már nem is élő popzenei ipar, ahol nem sokra megy a zenész az olyasfajta tiszta ambíciókkal, mint amilyenekkel én is indultam. Egy biztos: ma már nem állnék zenésznek.

Igen széles a repertoárod: zeneszerző, szövegíró, előadó, producer, játékfejlesztő vagy, de közben még könyveket is írsz, illusztrációkat készítesz és interaktív filmet forgatsz.

Valóban. Amolyan „multimédia művésznek” tartom magam, ami nem azt jelenti, hogy mindenhez egyformán értek, De mivel mindig is szenvedélyesen szerettem a komplex alkotásokat, úgy éreztem, muszáj egyszerre több dologgal foglalkoznom, és mivel ezt lelkiismeretesen tettem, idővel egyre közelebb kerültem ezekhez a látszólag eltérő, mégis az alkotásaim révén összefüggéseket mutató területekhez. Aztán egyikben-másikban – kellő óvatossággal – kipróbáltam magam.

A zeneiparon kívüli is a művészneved használod?

Igen, egyelőre mindenhol. Ugyan egyetlen arcom van, mégis azt a felét, amelyet a közönség felé fordítok, már egyszer Pierrot-nak neveztem. A másik fél marad a „polgári oldalon”, a polgári nevemmel (Marosi Z. Tamás) illetve.

Mi történt veled az elmúlt három évben, amíg nem voltál a szem előtt?

Megnősültem, született egy újabb gyermekem, több időt töltöttem a „polgári oldalon”, a családommal. Emellett a játékfejlesztés több olyan részét is kipróbáltam, amit eddig nem, így például turisztikai játékok is felkerültek a palettára. De az elmúlt időszakban táblás játékokat is készítettem, könyveket írtam, zenés gyerekdarabhoz komponáltam, vagyis azért nem tétlenkedtem, és megintcsak néhány új dologba fogtam bele.

Mit jelent számodra Veszprém?

Korábban rendszeresen játszottunk az Oliva étteremben. Minden túlzás nélkül mondom, ilyen hangulatú kis szabadtéri koncertjeink nem voltak máshol, remek atmoszférája van a helynek. Legutoljára 2011-ben jártam itt „hivatalosan”: a Könyvhét alkalmából dedikáltam közösen – a nem mellesleg veszprémi születésű – Szélesi Sándorral a Jumurdzsák Gyűrűje című regényünket. De a turisztikai témájú játékprojektem is felkeltette a helyiek érdeklődését, talán ezek a tárgyalások is nemsokára folytatódnak.