Pierrot jordániai utazása

Alapvetően nem kedvelem a társas utazásokat. Az ilyen alkalmak szülte kényszer-ismeretségek, sör-barátságok még eddig sosem tettek hozzá a pozitív élményekhez, a látvány, amint a magyar háziasszony férjével idegesen toporog, míg az idegenvezető fáradhatatlanul sorolja az időszámítás előtti évszámokat, pedig egyenesen lehangoló – ugyanis én sosem „beszerző úton” vagyok külföldön, a kirándulások kulturális tartalma számomra mindennél fontosabb. Tehát ha tehetem, hasonló érdeklődésű és teherbírású ismerőseimmel, egyéni szervezésben indulok útnak, általában az ázsiai földrész távolabbi részei felé. A legutóbbi utazásom ezáltal rendhagyónak számított; a távol-kelet helyett a közel-kelet egyik országában, Jordániában jártam – ráadásul társas úton a Royal Wings szervezésében. A kedves meghívást nem lehetett elutasítani és vettem egy nagy levegőt…

Ami most következik, az lényegében a pozitív csalódásaim története, így hát aki úgy érzi, hogy nálamnál jobban gyűlöli az idegenforgalom ezen formáját, vagy netán az arab néppel szemben érez olthatatlan ellenszenvet, ne is olvasson tovább. Hozzá kell tegyem: könnyű dolgom volt. Luxus körülmények között, amolyan VIP vendégként hetedmagammal, az utazási iroda vezetőinek és tulajdonosának jelenlétében igazán nehéz lett volna rosszul éreznem magam. Pedig közelről kísértett egy másik hasonló, akkor épp Egyiptomot érintő utazási élményem, ahol honfitársaim ostobasága legalább annyira idegesített, mint a helyiek tolakodása, erőszakossága. Nos Jordániáról kijelenthetem, hogy a közelség dacára merőben más, jóval kellemesebb, mint Egyiptom.

Pedig a Jordán Hasemita Királyság nem épp a környék leggazdagabb állama, békéje és rendje viszonylag fiatal, mindössze néhány évtizedes, történelme zűrös és leginkább egy cúgos átjáróházra hasonlít. A lakói mégis kedvesek, vendégszeretők, sokszor meglepően intelligens tekintettel és kiváló angol kiejtéssel rendelkeznek. Annak ellenére, hogy legtöbbjük a sivatagok örökké vándorló beduinjainak leszármazottja, azoké, akik évszázadokig nem ismerték a kőből, vályogból készült falakat, az országhatárokat és az együttélés urbánus szokásait ill. szabályait. Az ország ezáltal nemigen rendelkezik az arab kultúra pompázatos emlékeivel, sokkal inkább ezeréves más civilizációk reánk maradt kincseivel (lásd a nabateusok Petráját, a rómaiak Jerash-át, a keresztesek várát Kerak-ban vagy Mózes Nebo hegyét), de ezeket igen tisztelettudóan kezelik és óvják, nem csinálnak belőlük (még?) minden áron bizniszt és nem hordják el titokban a köveket. A természeti kincsekkel kevésbé állnak jól, ráadásul ezek kezelésébe is néha hiba csúszik. Az ország észak-keleti részén fekvő, egykoron kies síkságot Azraq mellett sikerült teljesen kiszárítani és tönkretenni Amman és Irbid városok építése során, a Holt tenger pedig – részben szintén az ipari tevékenységeknek köszönhetően – évről évre apad, csökken a területe és nő a sótartalma. A végtelen kopár hegyek és kősivatagok láttán az európai ember ugyan erősebben markolja az ásványvizes palackját, mégis a rémisztő első benyomásokat néhány nap után a marsbéli táj szépségeinek felfedezése váltja fel. Ennek csúcsa kétségtelenül a Jordánia déli részén elterülő Wadi Rum a lehetetlen formájú hegyeivel, vörösben égő homokjával. Itt a beduin életmód még manapság is tetten érhető, bár a jellegzetes, hosszú sátrak kevesebben vannak ma már, mint a barátságtalannak tűnő kőkocka-házak, a körülmények láthatóan nem sokat változtak a technikai feltételek javulása ellenére.

A „beduinságból” kis társaságunk is ízelítőt kapott, némi turistaetető, a mi „puszta-gulyás-pálinka” akcióinkhoz hasonlatos rendezvény formájában, amely megint csak meglepően mégsem vált kínossá. A kellemes élmény kialakulásában persze biztosan része volt annak is, hogy a – valószínűleg az újságíró barátok révén igen jól informált – helyi muzsikusok egyszer csak a tábortűz köré, maguk közé invitáltak és kezembe nyomtak egy darbukát (népszerű közel-keleti ütőhangszer). Együtt játszottam a társasággal, az egyszerű, mégis igen jó hangszeresekkel néhány percen át és annyi okoskodás és kontárkodás után végre valóban megérezhettem, hogy mi is az a „world music”. A fogalom elcsépelt és tucatnyi módon félreértett, pedig a kultúrák találkozásának egyik legfelemelőbb formája. Az elején alázatos módon tipikus arab ritmusokkal dobálóztunk, de éreztem, hogy számukra is illene érdekessé tennem a találkozást, így idővel váltottam, lassan átvezettem a dobosokat a karibi ritmusképletek, majd a nagyon európai jungle(!) vizeire. Nagyon figyeltek és nagyon élvezték – én talán mégjobban. A közönség persze kevésbé, így nem erőltettem tovább. Később a kissé szentimentális képlet szerint kazettát cseréltünk (mert nekik is volt ilyen – ja, és nekem is van még), névjegy gyanánt és veregettük egymás vállát: hirtelen eltűnni látszott a szakadék a „gazdag európai turista” és a „szegény arab zenész” között, vagy az is lehet, hogy csak kiderült, hogy sosem volt ilyen, csak képzeltük.

Az arab hagyományokból ezen az estén vehettük a legtöbb mintát. A korábbi étkezések alkalmával már megismert egyszerű, de meglehetősen izgalmas fűszerezésű étkek jobbára a szemünk láttára készültek: kövön a lepény, rostélyon a kebab, vaslapon a hús. A sülteknél azonban jobban elvarázsoltak az általában előételként tálalt, általunk csak „kenőcsöknek” nevezett mártogatók, krémek. A hummus nevű csicseriborsó krém (amely némi szezám-paszta, fokhagyma és citromlé hozzáadásával készül) volt a csúcs, a megunhatatlan, de közvetlenül utána meg kell említenem a padlizsán alapú baba ghanoug-ot és a férfiasan csípős daqqeh-et is – sokszor már a húsokra nem is maradt hely a bendőmben. A kávék és teák szerelmeseként szintén tanultam és kóstoltam érdekes recepteket (a kardamomos, zaccal főzött feketét hazatérésem óta már minden vendégemre rátukmáltam) és a budapesti török büfék kínálatához képest is találtam a mézes-magos sütemények kategóriájában újdonságokat, igazi csemegéket. Majd csak ledolgozom valahogy ezeket a kalóriadús élményeket!

A beduin este fénypontja azonban csupa apró fénypont volt: ha valaki arra jár, a Jordán sivatagban, feltétlenül várja meg az éjszakát és tekintsen fel az égre. A legszebb csillagokat oda festették. Ha tehettem volna – kikapcsolva valahogy az útitársak és a szigorú idegenvezető presszióját –, én ott, a szabad ég alatt aludtam volna reggelig.

A társaságból megkedveltem néhány embert, de magát a társasutazást nem sikerült most sem megszeretnem annak ellenére, hogy megpróbáltam és a kedves meghívóim is kitettek magukért. Nem velük van bajom. A műfajt lusta, kényelmes, és emellett megfelelően toleráns embereknek ajánlom, olyanoknak, akik jól érzik magukat attól, hogy kézen fogva vezetik őket körbe egy ismeretlen világban – néha akkor is, ha nem akarják, vagy nem úgy akarják. (Kétségtelen, hogy bizonyos esetekben, veszélyes vagy elviselhetetlenül civilizálatlan környezetben egyfajta búvárharangként funkcionálhat egy légkondicionált autóbusz, de a világ és népeinek megismeréséhez nem ez a legmegfelelőbb eszköz.) Jordániát azonban jó szívvel mindenkinek ajánlom: a kispénzű nyaralni vágyóknak a Vörös Tenger azúrkék öblét Aqaba bazársorával, a lustálkodni vágyóknak és a vastagabb pénztárcájú wellness-barátoknak a Holt Tenger pazar szállodáit, a kultúr-turistáknak pedig Zuhert, az idegenvezetőt, aki elkalauzolja őket a csodás Petra, Jerash és Kerak romjaihoz és lelkesen beszél az őslakosokról, akik nomád létükre ma is nehezen birkóznak a társasházak intézményével a – természetesen amerikai példa alapján – rohamosan fejlődő fővárosban, Amman-ban.

www.noklapja.hu