A zeneipar reménytelen helyzete arra kényszerítette a nép­szerű előadóművészt, szerzőt és producert, hogy némiképp pályát módosítson. Manapság főként a játékfejlesztés fog­lalja el a gondolatait. Okos, pontosabban „okosító” játéko­kat tervez számítógépre, apró elektronikus eszközökre. Ahogy ő mondja, szeretné, ha értékeinket nem veszítenénk el – inkább igyekszik lehetőséget biztosítani, hogy játékos keretek kö­zött újra megtaláljuk azokat, mint valami kincset, és akkor talán jobban vigyázunk rájuk. Egyszerre több ilyen produkción is dolgozik, és mint a tányérpör­gető zsonglőr, hol az egyikhez, hol a másikhoz kap, folyamatos forgásban tartja a produkciókat.

Magazin: Mi az, amit már régóta tervez, és még nem volt lehetősége végrehajtani – akár munka, akár szabadidős tevé­kenység terén?

Pierrot: Nálam a munka és a szabadidős tevékenységek hal­maza egy, vagy legalábbis jókora területen fedi egymást a kettő. Egész pontosan: minden, ami valaha izgatott, mint hobbi, pasz­szió, egy idő után munkává vált, mert jobban érdekelt a műkö­dési mechanizmusa annál, hogy „csak úgy” élvezni tudjam hosszú távon. Persze ennek eredménye­ként nem valódi munkát kaptam, a szó azon értelmében, ami ál­talában a verejtékes, kenyérke­reső, nyűgnek való feladatokkal egyenértékű, hanem inkább új perspektívát, ami foglalkoztat, több figyelmet igényel tőlem. Én is előbb voltam zenehallgató és játékos…

Magazin: Változtatna-e va­lamin az idáig vezető útján, ha visszaléphetne a múlt egy pont­jára? Van-e olyan szakmai dön­tése, amit megbánt, vagy ma másképp csinálná?

P.: Nem, ilyen nincs. És nem a totális elégedettség, s főleg nem az önteltség beszél belőlem. Azt hiszem, hogy voltam olyan ma­gányos, hogy ezáltal elegendő időt és figyelmet tudjak fordítani önmagamra, hogy nagyjából idő­ben észrevegyem a belső rezdülé­seket. Ezáltal az esetek túlnyomó részében úgy cselekedtem, ahogy az leginkább rám vallott. Úgy ér­zem, hogy a jellemünkből fakadó sorsszerűséget nem kerülhetjük el, felesleges volna minden erő­feszítés. Így ha újra is kezdeném, valószínűleg lényegében ugyan­azokat a döntéseket hoznám, és igen, ugyanazokat a hibákat is követném el.

Magazin: Van-e olyan nemzetközi ismertségű sztár, aki­vel szívesen dolgozna együtt? Miért épp vele?

P.: Ha zenészt kellene választanom, nagy bajban volnék. Nem mintha nem lenne olyan kolléga, akire fel­nézek, akinek a dolgozószo­bájába szívesen bekukkantanék. Épp ellenkezőleg: hasonló problé­mával küzdenék, ha az aranyhal is mindössze egyetlen kívánságomat volna hajlandó teljesíteni. A játékkészítők közül azt hiszem, Rand Millerre esne a választásom. Minden idők egyik legnagyobb ka­landjátékának al­kotója ő. Egy­szerre több technikai és szem­léletmódbeli újítást is véghezvitt, közben képes volt egy komplett és komplex világot is teremteni, amely lehetővé tette jó néhány to­vábbi történet és játék születését. A Myst annak idején megszült egy műfajt. Szívesen elbeszélgetnék vele, hallgatnám az ő meglátásait, és talán tudnánk valamit közösen is alkotni. De azért nem ez lenne az a bizonyos egyetlen kívánságom ahhoz az aranyhalhoz.

Magazin: Mit tanácsol azok­nak a fiataloknak, akik a zene­iparban szeretnének sikeres karriert elindítani? Milyen élet­filozófia vagy hozzáállás segíti őket a leginkább ezen az úton?

P.: Nos, nekik azt tudom monda­ni, hogy sajnos elkéstek. Azokról a legendás időkről, amikor még a tehetség, az újítási vágy, az egyé­niség, a karizma és a zenei képzett­ség egy kis szerencsével párosulva elegendő volt ahhoz, hogy valaki felemelkedjen, és a felemelkedet­teket csodálták, ünnepelték az em­berek, amikor értéke volt a dalnak, a hanglemeznek, amikor a zenei vagy verbális üzenetet megértették a hallgatók, nos, ezekről az időkről lemaradtak. Nagyon szerencsésnek tartom magamat, hogy legalább a végjátéknak részese lehettem. Azonban senkit nem szeretnék le­beszélni – egy igazi alkotóművészt nem is lehet –, hogy végezze a fel­adatot, amit karmikus feladataként él meg. A zenész zenélni fog, akkor is, amikor már ez esetleg senkit nem is érdekel. Így hát muzsikáljon mindenki bátran, de már ne tekint­gessen sóvárogva az égre: odafent talmi az a ragyogás, a csillagok közé ma már csak retúrjeggyel lehet utazni, és főként bevállalós perc­embereknek osztogatják azokat a tiketteket. Ha a zene örömet okoz, hadd okozzon ott, ahol épp meg­születik: legyen passzió, legyen já­ték, legyen akár egy újabb mű a fi­óknak. Aztán ki tudja, talán jönnek jobb idők is egyszer…

Magazin: Mi az álláspontja a CD-kiadás kontra internetes fájlcsere vitában? Mi lesz a jövő formátuma, hogyan tudnak tal­pon maradni a zenekarok és az előadók, ha nincs bevétel a cd-eladásokból?

P.: Hogyan tud sütni a pék, ha nincs pénze lisztre vagy a kemen­ce fűtésére? Márpedig zenélni sem lehet pénzbevétel nélkül. Nem a méregdrága stúdiófelvé­telekre gondolok, csupán egy jó fából készült hangszerre, egy új húrkészletre, egy erősítőre, ami egyszerre több emberhez is el­viszi a hangot. Csupa olyan do­logra, amit sajnos a zenész nem tud egyszerűen csak „letölteni”. És akkor még nem említettem az éveket, amelyeket tanulással, ké­sőbb művészete, előadásmódja csiszolásával tölt – ahelyett, hogy elsajátítana valami „jólfizető szakmát”. Ez sokáig nem fog men­ni. És ez csak a probléma egyik oldala. Az ingyenes hozzáféréssel egy súlyosabb rombolás is meg­kezdődött: a zene, a dal értéké­nek rombolása. Ami mindenhol van, és általában ingyenesen, az előbb-utóbb értéktelenné válik az emberek szemében. Ennek felismeréséhez nem kell marke­tingiskolát végezni. Márpedig az egyre inkább semminek tekintett „hallható közegért” minden nap­pal kevesebb pénzt kérhetünk. És a kígyó már a farkába is harapott. Persze hosszú távon léteznek kü­lönféle ötletek, hiszen a nem ze­nére, nem kultúrára költött pénz a hallgatók zsebében marad, így az elkölthető másra, amely mel­lesleg akár támogathatja a muzsi­kusokat is. De azért mégiscsak az lenne a tisztességes, ha mernénk felderíteni az igazságot: vajon a közönség cselekedete egyben nem kinyilatkoztatás-e, amely szerint – ha mégoly szomorú is –: egyszerűen eljárt az idő valami felett?

Garancsi Ágnes