Közvetlen volt és barátságos. Tűrte a kitartó olvasói rohamot. Az olvasói nem elírás, merthogy irománnyal, de nem zenei témájúval lépett a nagyérdemű elé Pierrot. A Megkóstolni Ázsiát ugyanis szakácskönyv, a földrész autentikus, itthon nemegyszer kuriózumnak minősülő, nehezen fellelhető receptjeivel. Sok-sok utazás kulináris tapasztalata.
Az énekes-producer (zeneszerző, szövegíró etc.) szokásos, a Megasztár jóvoltából most már a szélesebb közönség által is jól ismert mosolyával válaszolt a kérdésekre és természetes félszegséggel, sztáros allűröket mellőzve állt a fotómasinériák elé, dedikált. Elemzően viseltetett az ételek iránt, mert szerinte a receptekhez vezető utat kötelező megjárni, s mert gyakran belebotlott olyan, számára érdekes kérdésekbe, hogy miként lehet egész Ázsiában kultusza a chilinek, miközben az egy amerikai fűszer? Vagy hogy mi lehet az oka annak, hogy a szintén népszerű szegfűszeget Velencében valamikor aranyárban mérték? Debreceni olvasói egy hétvégi találkozón meggyőződhettek arról, hogy az énekes-producer nem a manapság divatos főzzünk „gyorsan finomat” módszer híve. A DEOL-nak azt is elárulta, hogy nem csupán azért fűszerezte meg szakácskönyvét az egyes ázsiai országokról szóló (elsősorban a gasztronómiai jellegzetességek magyarázatául szolgáló) történelmi, társadalmi ismeretterjesztéssel, mert szerinte az adott kultúra elválaszthatatlan részét képezik a helyi gasztronómiai szokások, hanem azért is, mert hasonló műfajú könyv, őt is csak ilyen formában érdekelné.
A könyvedet olvasva úgy tűnik, az a fajta utazó vagy, aki a puszta helyváltoztatással képes (vagy legalábbis nagyon igyekszik) maga mögött hagyni mindazt, ami nyomasztó, megoldhatatlannak tűnő, vagy kellemetlen és ezáltal képes nagy energiákkal egy országra koncentrálni?
Teljességgel így van, sőt fordítanék egyet a kérdésen, ugyanis csak akkor tudom kiiktatni a problémáimat, az a valódi menekülési lehetőségem, hogyha elhagyom az országot. Épp ezért szeretek utazni és olykor annyira nyomasztanak a dolgaim itthon, hogy szeretnék minél többet útra kelni a jövőben is.
Azt írod, hogy a környezeted is kapacitált ázsiai útjaidból. Nem fejted ki, hogy ez pusztán arra vonatkozik, hogy időközönként távol-keleti gasztronómiai csodákkal leped meg őket, vagy okozott mentalitásbeli változást is benned a teljességgel eltérő miliő, a környezet és az emberek miénktől teljességgel különböző élettempója?
Bennem feltétlenül okozott változást, de a környezetem ezt direkt módon nem reagálta le. Senki nem jelezte, hogy használjam csak terápiaként Ázsiát. Egyszerűen csak kíváncsiak az élményekre. Ez egy olyan hely, ahová nem mindenki merészkedik. És ha a legtöbb esetben boldog történeteim vannak is, mégis amolyan pokoljárás-féle sztorikat tudok mesélni nekik és ez egy jóleső borzongás. A legerősebb élmény bennem valóban a tempóváltozás, de azzal is szembesültem, hogy a világ milyen óriás, s mennyire más, mint ahogyan addig gondolni véljük, míg „csak” itthon vagyunk. Tagadhatatlan, hogy egyfajta nyugalom szállt meg, egyfajta kiegyensúlyozott világszemlélet, de nagyon jót tett a problémáim feldolgozásában is. Jobban érzem magam Ázsiától, biztos, hogy jó irányba terelt.
Haza tudod hozni ezt az érzést, vagy csak helyi specifikumként, ott éled át?
Azt gondolom, hogy Európában nem lehet ázsiai módon élni. Nem is érdemes talán. Szerintem, erőlteti az ember, ha itt próbál megfelelni az egyes tanoknak. Ebből a szemléletből okosan át kell valamit telepíteni, de ezek sohasem konkrétumok. Nem véletlen, hogy ők sem konkrét rítusokra tanítanak. Azok arra szolgálnak, hogy megjegyezzünk egyfajta gondolkodásmódot, de az adaptálásuk nagyon nehéz. Eleve fenntartásokkal fogadunk sok, az ottani mindennapi életben természetes dolgot. Ha csak a főzésnél maradunk: a kantoni éttermekben elborzad az európai ember, mert ha teszem azt kobracsemegére vágyik, rögvest levezetik a földszintre, ahol kiválaszthatja a neki tetsző állatot és még vissza sem ér a helyére, máris ott van a pálinkában a kígyó szíve. Ez ugyanolyan természetes ott, mint itthon tatár beafsteaket kérni. Vagy tipikus kérdés az is, hogy nem látom-e őket barbároknak, mert megeszik a kutyák és a macskák húsát. Én úgy látom őket, mint akik élelmezés céljára kezdték el tenyészteni a kutyákat. Bizonyára mai napig nem értik az európai kultúra viszolygását. A globalizáció hatása miatt egyébként ma már begyűrűznek ezek a félelmek, tiltások, attól függetlenül továbbra is megeszik a macskákat és a kutyákat.
Azt írod, hogy először a fűszereket hoztad haza a különböző útjaidról és csak később kezdtél emlékeket idézni velük. Bevallod töredelmesen azt is, hogy úgy kezdtél rémségesen bonyolultnak tűnő keleti ételek elkészítésébe, hogy elképzelésed sem volt a paprikás krumpli rejtelmeiről. Hogyan váltál végül a kulináris tapasztalatok próbálgatójává, gyűjtőjévé?
Eleinte teljesen idétlen módon hoztam haza ezeket a fűszereket, ugyanis nem tudtam használni őket. Egy zacskó garam masala por, vagy egy másik zacskó limelevél, igazándiból nem érdekes, csak morzsolgattam, megpróbáltam becserkészni a szüleim konyhájába, de mégis valamit mindig visszahozott. Éreztem, hogy az ízeken keresztül nagyon komoly emlékidézés történhet. Aztán egyszer csak rávettem magam a főzésre. Olyan egyszerűnek tűnt. A kezdeti lépést segítette, hogy megtanultam Indonéziában egy receptet. Megkérdeztem egy ismerősömtől, hogy ő hogyan csinálja, azután megpróbálkoztam vele én is, anélkül, hogy valakinek is szóltam volna erről. Nem is sikerült rögtön, de aztán egyre többször igen, és ezt a sikerélményt rögtön megosztottam a társaságommal, elmondva az élményeket is és azt is, hogy melyik ételt melyik tájegységen milyen különbségekkel készítik. Ez éveken keresztül gyakorlattá vált, majd egyszer csak leírtam.
Egy idő után jobban figyeltél egy-egy ország ínyesmesterségére? Próbáltál-e recepteket elkérni vagy (ami igazi ízelítőt adhat) helyieknél vendégeskedni?
Tény, hogy hasonlóan Magyarországhoz tájegységenként, néha utcánként változik egy-egy étel elkészítési módszere. Az emberek ott is nagyon nyitottak a kulináris élményekre kiéhezett emberek kíváncsiságára, de az én próbálkozásaimhoz az is hozzátartozik, hogy szakácskönyvet itthon nem, csak Ázsiában szoktam vásárolni. Mivel a legtöbb hely valaha gyarmat volt, ezért a gyarmatosító nyelvén is megjelennek a helyi szakácskönyvek, és persze ahol tudtam, kérdezősködtem. Indiában, Kínában, Koreában, Indonéziában is voltam ház vendége, és Thaiföldön. Ez utóbbi helyen egy olyan bungalóban voltunk, ahol a kisebb társaságnak egy háziasszony főzött. Emlékszem, ez utazásaim első időszakában volt és megkérdeztem, hogy miért tesznek minden ételbe chilit és gyömbért egyszerre. Elmagyarázta nagy nehezen, hogy a chilinek elől kell csípnie, a gyömbérnek hátul, és ha teljes élményt szeretnénk, akkor ez a kettő együtt jár.
Vendégeket várva hogyan készülsz? Napokkal előtte kiterveled, hogy milyen fogások lesznek, ahhoz mit kell beszerezned?
Nem. Sokkal egyszerűbb az ázsiai ételek főzése, mint ahogy gondolnánk. Én például, amikor a készleteim fogyóban vannak, nekiülök fűszerkeverékek gyártásának. Akkor nem főzök, hanem amolyan fűszerkeverék készítési napot tartok. Spájzolok. Amikor vendégeket hívok, délelőtt elszaladok az ételek friss részeiért, fűszereket nem, csak fűszernövényeket veszek. Konzervekből, például kókusztejből, bébikukoricából is komolyabb készletem van. Ha a vendégek 7-8 órára jönnek, azért 4-5 körül elkezdek maszatolni a konyhában. Ezt is csak azért teszem, mert két-három fogásnál alább nem adom. De ha egy fogást készítek, nem kell több egy óránál, mint akármelyik ételnél.
Legutoljára mivel vendégelted meg a barátaidat?
Egy mí gorenget készítettem, ami nincs benne a könyvben. Ez egy garnélarákkal tálalt rizstészta étel, sült rizs gyakorlatilag. A második fogás már a könyvből is elsajátítható, ez az elmaradhatatlan thai zöld curry. Az előétel pedig kim csi volt, ami koreai káposztasaláta.
Kétszer is említettél koreai ételt. Elképzelhető, hogy a most megjelent könyvnek lesz folytatása?
Gondolom ez elsősorban a könyv sikerén múlik és azon, hogy hagyom-e magam befolyásolni. Magamtól ennek a könyvnek sem álltam volna neki, de az biztos, hogy belém szorult még legalább négy országnyi mesélni való. Ha van rá lehetőségem, el fogom mesélni!
(morsus) 2004. december 01.
Az eredeti cikk itt olvasható.