A zene ősidők óta az emberi kultúra része, életünk minden pillanatát végigkíséri. Otthonunkban, munkahelyünkön, de még az autóban ülve vagy az utcán sétálva is lépten-nyomon dallamokat dudorászunk. Koncertekre, hangversenyekre járunk – énekelünk, ha jó kedvünk van, de ha szomorúak vagyunk, néha akkor is.

Ma már szinte el sem tudnánk képzelni a mindennapjainkat régi és új dallamok nélkül – szerencsére vannak köztünk olyanok, akiket különleges tehetséggel áldott meg a sors, s életüket arra tették fel, hogy felbecsülhetetlen értéket teremtve kielégítsék az emberek zene iránti igényeit. Munkájuk idővel külön iparággá fejlődött, ám mivel sokan csupán üzletet láttak benne, a zene, mint művészet kezdte elveszíteni eredeti funkcióját. A popiparban kialakult válság okai alapvetően a zeneüzletben résztvevők és a vásárlók érdekeinek ütközésében rejlenek – a legszomorúbb azonban, hogy mindez az alkotókat sújtja, akik közül egyre többen tűnnek el a süllyesztőben.

Pierrot zenei pályája a ’90-es évek elején indult. Sorra jelentek meg lemezei, ám a siker ellenére ’95-ben mégis a visszavonulás mellett döntött. Produkciós irodát alapított, hogy az ígéretes tehetségek köré megfelelő zenei környezetet teremtve segítse őket a sikerhez vezető úton. Öt éves hallgatás után Játék című albumával tért vissza ismét a popzenei életbe, majd hamarosan saját lemezkiadót alapított abban bízva, hogy így majd senki nem befolyásolja alkotói tevékenységét. A sors azonban úgy hozta, hogy a népszerű énekes ismét elfordult a zenétől, s bár a koncertezésről nem mondott le, mostanában leginkább számítógépes kalandjátékok fejlesztésével foglalkozik.

2002 óta nem jelent meg önálló albumod. Mindezt mennyiben befolyásolta a zeneipar sokak szerint egyre súlyosbodó helyzete?

A visszatérésemkor, 1999-ben kijelentettem, hogy ezentúl a saját dalaimat, lemezeimet nem fogja befolyásolni semmiféle kommerciális szempont, külső kényszerítő erő. Megszűntem megélhetési popzenész lenni, pontosabban mint előadó nem voltam hajlandó alávetni magam a piaci igényeknek. Ez azért korábban elő-előfordult, igaz ritkán, és kis mértékben. A zene számomra fokozatosan hobbyvá vált.

De előtte nem az volt.

Valóban. És a produceri működésemet sem tudtam ezektől a szempontoktól függetleníteni, hiszen felkérésre dolgoztam. Igaz, a minőség-igényemből nem adtam alább sosem. Azonban így is sok sikeres produkciót csináltam, tehát megtehettem, hogy kivegyem ebből a körből a saját albumaimat. Más kérdés, hogy 2003 után megint csak nem volt késztetésem arra, hogy dalokat írjak magamnak. Azonban akkoriban már nem egyéni szempontok merültek fel. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy valami gond van, lassan nem csak Pierrot-nak, hanem egyáltalán senkinek sem érdemes lemezt készíteni.

Mi ennek az oka, és egyáltalán hogyan fajulhatott idáig a helyzet?

A könnyűzenei ipar torzulásának lehetünk tanúi. Hogy megértsük, vissza kell mennünk a gyökerekig, akár a swing korszakig. Abban az időben egy zenekar népszerűségét a teltházas koncertek jelezték, sőt, nemigen volt még más megoldás, hogy a rajongók hallhassák a legjobb dalokat. A közönség azonban igényelte, hogy gyakrabban, akár az otthonában hallgassa a kedvenceit. A kialakuló zeneipar reagálása nyomán a hangfelvételek és a rádió segítségével bekerült tehát az otthonokba a zene. Ekkor a közönség ismét kifejezte igényét, miszerint nem elég, ha akkor szólnak a dalok, amikor a rádiókban beszerkesztik, szeretnék azokat szinte bármikor és akárhányszor meghallgatni. Kialakult a zeneipar következő szegmense, a hanghordozó-ipar, amely nem csak a különböző fordulatú lemezek, de azok lejátszóinak forgalmazását, mindezek reklámját, ezáltal a sztárcsinálás gépezetét is jelenti. Komoly üzletág, amely szép lassan kezdte megfordítani a lovast a nyergében.

Mit értesz ez alatt?

Főként a későbbi divatirányzatoknak, pl. a 70-es évek progresszív, kompozíciós, album-orientált műveinek köszönhetően – egyre inkább maga a hanghordozó vált a termékké, nem az előadó és a dal, ami a kezdeti időszakot jellemezte. Már nem a turnékból születtek a lemezek, hanem a lemezeket turnéztatták a zenekarok. A kislemezek létjogosultsága még egy ideig jelezte, hogy az emberek nem mindig döntenek a desszert-dobozok mellett, ha lehet kapni bonbont darabonként is. Ne felejtsük el: a nem kifejezetten gyűjtő közönség mindig is elsősorban a dalokat, a fütyülhető slágereket szerette. Nem véletlenül működnek a mai napig a mindenféle válogatás lemezek és best of-ok, és tartják az emberek szórakoztatónak a meglehetősen vegyes salátát kínáló rádióállomások műsorát. A piac rátukmálta a vásárlókra az albumokat (legutóbb CD-formátumban ugye), de azért sokan bevallhatják: a legtöbb lemezről mindig is azt a 2-3 kedvencüket hallgatták szívesen. Mi, zenészek, akik beleszülettünk ebbe az album-orientált popbizniszbe, természetesen mindezt sértődötten vettük tudomásul, de amíg a piac működött, különösebb zavart ez nem okozott. Aztán eljött az idő, amikor valaki úgy gondolta, szabad számítógépre digitalizálni a műsoros CD-k anyagát, sőt, hasonló CD-re magunk is kiírhatjuk a zenéket, és hallgathatjuk azt az asztali CD-játszónkban, az eredeti helyett.

Nem gondolod, hogy a technikai fejlődés miatt ez a lépés elkerülhetetlen volt?

Nem feltétlenül. Persze ezen már kár keseregni. Azonban érdemes megemlítenem, hogy még nekünk zenészeknek, producereknek sem hiányzott annyira az a CD író. Már javában virágzott a CD formátum, amikor még a stúdiókban DAT (digitális, szalagos eljárás) kazettákra dolgoztunk, egyetlen digitális rögzítési lehetőségként. A CD írását csak a gyárak kiváltságaként ismertük, és ez számunkra nagyon is elfogadható állapot volt. Valószínűleg senkit nem zavart volna még sokáig, ha a végfelhasználói formátum és a nyers felvétel között kellett volna használni egy „hivatalos konvertert”, hiszen az a mi érdekeinket, azaz a “hangfelvétel érdekeit” védte volna. De nem: a fal leomlott, és a két világ összekeveredett. Mindezt tetézte a nagyjából hasonló időben szárba szökkenő Internet is, amely a növekvő sávszélesség által lehetővé tette a fájlcserét is. Hozzáteszem: a közönség erre pont úgy reagált, ahogy az elvárható volt tőle. Ismét érvényre juttatta örökös igényét: szeretné hallgatni a kedvenceit bárhol, bármikor. Ez az az igény, amelyre a popzenei ipar mindig is épült – csak az utóbbi időben hajlamosak voltunk megfeledkezni róla, és épp a közönséget kényszeríteni az igényei megváltoztatására.

Te mikor kezdted érzékelni, hogy valami megváltozott a popipar körül?

2000 környékén feltűnt, hogy valami nem működik, illetve nem úgy megy, mint korábban. Természetesen senki nem gondolt még akkoriban globális válságra. Helyi megoldásokat kerestem magam is, és azt gondoltam, hogy egy olyan lemezkiadó, amely jól végzi a munkáját, sikeres lehet. Szakmabeliek „szupergrupjaként” hoztam létre a Private Moon Records kiadót, azonban két éven belül rá kellett jönnöm, hogy mindez kevés. Addigra a lemezeladások oly mértékben zuhantak, hogy érezhető volt, más probléma kell, legyen a háttérben. Időközben a kiadó operatív munkájából is kiszálltam.

A többi szakmabeli hogy reagált a változásra?

Meglehetősen hibásan. Ha reagáltak egyáltalán. Nyilván nehéz beismerni, hogy egy korábban jól működő gépezet egyszercsak hasznavehetetlenné válik, a korábbi tuningokkal mind rossz irányba fejlesztettük azt, és a megoldás minden bizonnyal a rendszer összeomlását és újraépítését követeli. Kínjukban nekimentek a másolóknak, a fájlcserélő hálózatoknak, de magának az Internetnek is. Mindent büntetnének és beszüntetnének. (Megjegyzem: jó későn jut eszükbe.) Aztán később kissé szelídült ez az indulat, és megpróbáltak tűzszünetet kötni az új helyzettel a pénzért letölthető fájlok frontján. Ez igazán minimális, mondhatni tüneti kezelést jelentett, de elég volt ahhoz, hogy a rendszer megnyugodjon kissé, és különösebb átszervezés helyett elfogadja, eltűrje ezt az új betegségét. Pedig aki kicsit gondolkodik, az láthatja, hogy nem ez a gyógyulás útja.

Gondolkodjunk. Miért is nem?

Az Internet csupán egy felület, amin kiütközött ez a régóta hordozott baj, és nem jelent hosszú távon megoldást, ha egy online zeneáruházban gondolkodnom kell, adok-e 1-2 dollárt egy Rod Stewart vagy egy noname zenekar felvételéért – főleg, hogy ugyanez, két kattintással odébb megtalálható ingyen is. És természetesen mindenki, a zenészek is a közönséget korholják, mert nem akar fizetni, és nincs bevétel. Arra senki nem gondol, hogy a bevétel máshol folyik el. Jelen állapotban a zenészek koloncként cipelnek egy náluknál jóval hatalmasabb, nehézkesebb, idejétmúlt szerkezetet, amely folyamatosan és kétségbeesve próbálja megindokolni saját létjogosultságát. Persze a gépezet okkal számíthat a zenészek nagyvonalúságára. Hiszen amíg a közönség mindig is csak zenét szeretett volna hallgatni, addig a muzsikus sem akart sosem mással foglalkozni, mint a zenekészítéssel. Csak az érdekek korábban közelebb voltak egymáshoz. A kiadó befektetett, szakembereket alkalmazott, törődött a művésszel, tehetséget kutatott, lépést tartott a trendekkel stb. A legtöbb előadó bátran elkényelmesedhetett. Mára már azonban ebből szinte semmi nem maradt.

Miben lett más?

A kiadó manapság jórészt valamiféle ügyintézővé minősült vissza. Maga a zenekar, vagy valamely támogatója az, aki a lényegi befektetéssel él, a kiadó csupán működteti a futószalagokat, amelyek a terjesztéssel és a sajtóval, rádiókkal kötik össze őket, immáron sok-sok éve. Szakemberek csak elvétve akadnak, az irodisták között jó, ha egy-egy megszállott zenerajongót találunk, a fluktuáció jelentős. Marketing költségvetés egy ideje szintén igen ritkán kerül terítékre, ha mégis, akkor nevetséges összegekről vagy szponzorok pumpolásáról szól a dolog. A felvételi költségek erősen csökkentek, annak ellenére, hogy a stúdiók óradíja az idők folyamán (messze nem inflációkövető módon) természetesen nőtt. Jelen körülmények között olyan produkciók születhetnek elsősorban, amelyek nagyon kevés zenészt alkalmaznak, házi stúdióban, nem ritkán illegális szoftverekkel zsúfolt, összetákolt számítógépeken készülnek, és felülnek a 99%-ban talmit sugárzó rádiók igényeinek. Van-e értelme csodálkozni ezek után, ha a hazai produkciók minősége erősen csökken, a reflektorfénybe legfőképp ultrakönnyű szórakoztató zenei produkciók, vagy külföldiek fénymásolt változatai kerülnek, ha azt érezzük, hogy nincs értelme lemezeket vásárolni, mert a zene, amit tartalmaz, egyszerűen nem éri meg a pénzt?

A kezdő zenekarok mégis mindenáron arra törekszenek, hogy kiadjanak egy lemezt, a klubokban ugyanis mindig az az első kérdés, hogy “van-e már lemezed”?

Érthető sajnos. Mind a klubok, mind a zenekarok még az agyukba jól beégett szisztéma szerint gondolkodnak. Nos igen: a változás nem megy majd végbe egykönnyen. Emellett a zenekar problémáját sem értem igazán. A fent említett képlet szerint már nem kell semmilyen kiadóhoz fohászkodniuk, hogy felvételeket készíthessenek, és hogy azokat CD-re írják. Apró befektetéssel – akár nem albumnyi, de egy EP-nyi, azaz 3-5 dalból álló – lemezt is készíthetnek, amely egyben bevételi forrás is lehet a rajongók körében, ha a koncertek alkalmával árulják azokat. Ezen túl pedig a sokat szidott Internet nagy segítségükre lehet: a MySpace – és a hozzá hasonló, ám talán még jobb, és magyar nyelvű HotBand – az amatőr zenészeket egy hatalmas, kielégítetlen, potenciális rajongó tömeggel várja. Csak a zenekaron áll a dolog. Tessék meggyőzni őket! Hagyományos módon. A kiadók már úgysem fogják a kezüket. Nem is kell.

Mit szólsz azokhoz, akik külföldön szeretnének piacot találni?

Egyes előadóknál ez megoldást kínálhat. Azonban nem mindenkinél. És egy dolgot nem szabad kihagyni a számításból: bár az ilyen kulturálisan eléggé izolált helyen, mint Magyarország, a szimptómák erősebben mutatkoznak, a probléma attól még világméretű.

Szerinted hogy lehetne végleg kilábalni a helyzetből?

Régóta foglalkoztat a kérdéskör, így vannak a fejemben utópiák, sőt olyan ötletek is, amelyek technikailag akár már most megvalósíthatók, de hiba lenne abban az illúzióban ringatni magam, hogy egyedül képes lennék egy ilyen roppant gépezet ellen háborút nyerni, és átvinni egy sokmillió embert foglalkoztató iparágon egy új elképzelést. Ellenben azzal kénytelen vagyok foglalkozni, hogy mi lesz velem, a hozzám hasonlókkal, esetleg az ország minőségi popzenéjével, mert ezek közvetlenül is érintenek, valamint a középtávú, lokális megoldások egy részét legalábbis elérhetőnek tartom. Egyelőre azonban még csak gondolkodom, és igyekszem távol tartani magam az örvénytől. Addig inkább játékfejlesztőként dolgozom.

És az van akkora szerelem, mint a zene?

Számomra is meglepő, de igen. Egyrészt talán azért, mert mindig is az összetett, nehéz feladatok vonzottak, és a kalandjátékok fejlesztését nemigen lehet felülmúlni ezen a téren. Másrészt a zene jelen van itt is, része a műnek, így nem kell teljesen megfeledkeznem róla. És ami nagyon fontos: nem itthon, de a világgal üzletelek, ahol egy picit könnyebb levegőt kapni még mindig. Ezen túl pedig egész komoly sikerélményeim vannak! (nevet) Szóval kétségtelenül nagyon élvezem.

Az új szerelem valóban képes mosolyt csalni az egykor szomorú bohócmaszkot viselő Pierrot arcára, s míg ő virtuális világába burkolózva csendben játszadozik, mi a régi dalokat hallgatva nosztalgiázunk. Közben lehunyt szemmel várjuk a csodát – pedig ha körbepillantanánk, észrevehetnénk, hogy a “babaházban” már egyre többen ülnek. Titkon reméljük, hogy hamarosan ismét hallhatjuk őt – de mi lesz, ha végül mégis úgy dönt, hogy többé már “nem hegedül”?

Pogonyi Nóra

Az eredeti cikk itt olvasható.