dalszövegek

A második felvonás - best of pierrot 1989 - 2009

Ha megállítanád az időt
s csak én lennék időtlen
Hús-vér szobrok között járnék
s jót nevetnék mindenen

Ha megállítanád az időt
mindent megtehetnék
Csókot adnék a manökennek,
sok öltönyöst felpofozhatnék

Állítsd meg,
állítsd meg az időt ma még!
Állítsd meg,
állítsd meg az időt ma még!

Ha megállítanád az időt
nem sürgetne senki
Ingyen vennék mindenfélét
és hallgatna mindenki

Ha megállítanád az időt
boldog lenne az életem
Csak egyet nem tudnék elviselni:
társtalan maradna szerelmem

Állítsd meg,
állítsd meg az időt ma még!
Állítsd meg,
állítsd meg az időt ma még!

Néhány hete volt:
a világ fordult
s vele szédültem el
Én az utazó,
az örök vándor
éreztem, maradnom kell
Egy csoda volt
mi elbódított
és a régóta múló
tündéri illúzió
ott ragyogott
ahol már régen a sötét az úr

Hiába új még ez az íz,
hiába érzem, ez idegen illat
valami súgja,
otthon vagy újra: hazaértél
Az ami más, épp annyira más,
pont ahogy mindig is szerettem volna
szólít a hang:
otthon vagy, végre hazaértél

Az úton egyedül,
sértve és némán
könnyen múlik a vágy
Hogy legyen otthon,
s várjon vissza így
nap mint nap ugyanaz az ágy
A csoda kell
hogy ébresszen fel
és telítsen hittel
higgyem, hogy ez égi jel
hogy ez vagyok én
s ez a helyem a föld kerekén

Hiába új még ez az íz,
hiába érzem, ez idegen illat
valami súgja,
otthon vagy újra: hazaértél
Az ami más, épp annyira más,
pont ahogy mindig is szerettem volna
szólít a hang:
otthon vagy, hidd el, hazaértél

S ez végre békét igér

Néhány hete volt:
a világ fordult…

Két gyönge kéz,
a mozdulat bizonytalan
s egy másik, tele erővel, határozottan
Néhány vonal,
felfelé törő ív
Sok butácska jel: egy ceruza-ház hazahív

De nem messze már feltűnik
az első szín, egy sárga,
de még elkenõdött, sőt, kicsit fénytelen
De lám, a lángok színesek
és látni égő szíveket,
s a gondolat, mint szivárvány, körbefut odafenn

Ez itt az én képem
Magam festem ám, kérem
s bár félkész a világ rajta, s túl egyszerű,
mégis az én képem
Így élek, és így éltem
Ez a tarka rajz nekem az életmű

Száz tévedés,
félbemaradt büszke terv
A tétova, nagy karikákkal nem bírt a radír
lágy akvarell:
az álmokban átélt csodák
Pasztell foltok, tengerek, csupa hullám a papír

De megjelennek emberek,
és mindőjükön álarc
ezer színben, de kicsit kopottan, csak kevés, ami új
Néhányukon jel, egy furcsa jel,
mi alig látható
s el is moshatja nyomtalan egy megbocsájtó ujj

Ez itt az én képem
Magam festem ám, kérem
s bár félkész a világ rajta, s túl egyszerű,
mégis az én képem
Így élek, és így éltem
Ez a tarka rajz nekem az életmű

Feltűnt már a képhatár
még messze van, de fegyelmez
és érezteti szüntelen, nem végtelen a tér
Egyszer majd csak megtelik
a tiszta lap, és ennyi,
ez a haszontalan képregény a végéhez ér

Ez az én képem,
Vigyázzanak rá, kérem
Ugyan nem egy remekmű,
de nekem épp,
ettõl szép,
pont ettől szép,
mégis szép…

Az első felvonás - best of 1990 - 1995

A Nagykörút ma csupa szín,
harsány plakát-ruhában jár
Az ember meg-megáll és sóhajt:
Őrület, ezt meg kell nézni!
Ő az, a szőke, a gyönyörű, a minden
s a partnere, tudod, az a múltkori
Oh-oh, oh-oh!

A vén mozi újra él
és a hír is szárnyra kél:
csupa könny a film, csupa szenvedély:
“hölgyeknek csak zsebkendővel”
és jönnek a hölgyek és urak is szépen
és mindenkit valahogy más-más érdekel
Oh-oh, oh-oh, ki hinné, csak

Nézed a moziban a tragédiát,
pedig neked is van – kicsi vagy nagy
de fenn a vásznon ha folyik a vér
az izgalmas,
vagy legfeljebb csak hidegen hagy

Ez a film mindent megér,
hiába vakmerő a jegyár
A zene sláger és itt a nagy sztár
s a hősnő ismét domborított
Dörgött a fegyver, égett a ház
és túléltünk száz veszélyes kalandot
Oh-oh, oh-oh, addig jó, míg

Nézed a moziban a tragédiát…

– szaxofon szóló –

Egyszer minden véget ér
így a film is biztosan
megy tovább minden a megszokott módon,
de kinn az utcán nincs menekvés:
igazi a bánat, igazi a tűz
és jobban fáj, ha csontig hatol a kés
de ha élsz s nem félsz, jön egy új film és

Nézed a moziban a tragédiát…

Babaházak II

A babaházban eladók a porcelán álmok
csak néhány jó szót kérnek értük
Üveggolyó-könnycseppet sírnak a fafejű bábok
s fatestükben majd\’ megszakad a szívük

Lassan lekopik a festék a babaházakról
Őrzi egy ideig a padlás
és belepi a szürke por
majd végül a szemétbe dobják
hiába sírnak a megunt fababák

A babaházban eladó minden régi játék
eladók a pozitív s negatív hősök
nem számít a sok mese, nem számít, hogy érték
és feledhetők a nagynevű elődök

Lassan lekopik a festék a babaházakról
Őrzi egy ideig a padlás
és belepi a szürke por
majd végül a szemétbe dobják
hiába sírnak a megunt fababák

Mi arra készülünk, hogy elveszik az életünk
az, aki felnőtt, boldog ma nélkülünk
hiába minden: könyörtelen
s a végén mint megannyi porfogó, már senkinek se kellünk
Áldott a múlt – s nincs jövő idő
pedig a nagyfiú kisfiú s a nagylány kislány
s marad is örökre, hisz\’ igazunk van:
a Babaház kortalan, ha portalan

A babaházban eladó a pici rézkilincs az ajtón
és eladó a gyöngynagyságú labda
csak a babaház nem eladó – megvette valaki olcsón:
fizetett a Feledés és a hóna alá is csapta

Lassan lekopik a festék a babaházakról
Őrzi egy ideig a padlás
és belepi a szürke por
majd végül a szemétbe dobják
hiába sírnak a megunt fababák

Mélykék fenn az ég
de lenn nyújtózik a csend
két csillag összenéz,
nem tudják mit jelent:

Néhány bolygó összegyűlt
és csevegő égi lányok jönnek
A vén Hold udvarába lépve
pezsgőt bontva énekelnek

Áll a bál a Hold várában,
fenn áll a bál

Valcer és menüett szól
a hegedűk húrjain,
a bál híre messze száll
a muzsika szárnyain

de mit sem sejtve lenn a Földön
álmodik sok szuszogó ember,
nem látják, hogy a fejük felett
kacagva táncol a csillag-tenger

Áll a bál a Hold várában,
fenn áll a bál
Cseng-bong fenn az ég
de lenn nyújtózik a csend
az alvó városokban
helyreállt a rend

Csillaglányok csókot dobnak
s az ici-pici csókok elrepülnek,
szórnak ezüst csengőcskéket:
aprópénzt a szegényeknek

Áll a bál a Hold várában,
fenn áll a bál

Remegő, ráncos ujjak kicsit félrehúzták a függönyt
sok megkopott fényű szempár kikukucskált
Egész lenn, a földszinten
letette a vödröt a házmester
és kezében a partvis is megállt

Valahol megcsörrent egy kulcs
s egy fiatalasszony gyermekét kézenfogva vezette a fényre
Hangosan gügyögött a szőkeségnek
és vékony, hosszú ujjával
felmutatott, fel az égre:

Látod, milyen apró csoda,
mégis gyönyörű, igen gyönyörű!

Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is továbbvándorol

Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is gyorsan továbbvándorol
s nyomában csak a szürke ég

Olyan jószagú lett a tél, olyan tiszta és csendes
a sötét szobában mindenki gyerekként álmodik
Most dehogy hisszük a latyakot
és a fülfagyasztó hideget,
csak azt látjuk, hogy milyen szép ez így egy napig!

Látod, milyen apró csoda,
mégis gyönyörű, igen gyönyörű!

Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is továbbvándorol

Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is gyorsan továbbvándorol
s nyomában nem marad más, csak a szürke ég

Nem mosolygok, nagyon félek,
szárad a festék az arcomon

Nem rohanok, nem is lépek
repülök át a havas hajnalon

Hűvös a szél az erdők felett,
olyan nehezen mozdulnak karjaim

mint a színes templomablak,
mozaikká üvegesedtek álmaim

Csak a szívem él a csontok között,
az egyetlen
vörös életjel

Kő, fa és csont,
Kő, fa és csont,
Kő, fa és csont,
csak kő, fa és csont!

Hideg szemmel visszanézek,
mintha sosem jártam volna arra

Piszkosfehér farkasbundám
leterítem a kővé fagyott útra

Csak a szívem él a csontok között,
az egyetlen
vörös életjel

Kő, fa és csont…

Tüzet rakok a sziklákon és ordításom hegyet bont
nem maradt belőlem és körülöttem, csak kő, fa és csont!

Kint zúg a szél
és ősi dalt zenél az ég,
a néma faltól kérdezem,
hogy miért nem jössz még,
merre jársz, merre jár veled az álmom,
mert bármily távol, az mindig megtalál,
mert bármily távol, az mindig megtalál.

Mint annyi hegy,
nagynak s bölcsnek kéne lennem,
de látod könnyen elférnék tenyeredben.
Súgnék füledbe csacskaságokat
és lázas arcom öledbe hajtanám,
és lázas arcom öledbe hajtanám.
Öledbe hajtanám.

Egyszer már nekem is jár,
hogy boldog legyek kicsit,
hogy mondhassam végre,
hogy nem cserélnék senkivel.
Hallja hát a nagy világ!
A nagy világ! Ohhohhohh

Egyszer már nekem is jár,
hogy boldog legyek kicsit,
hogy mondhassam végre,
hogy nem cserélnék senkivel.
Hallja hát a nagy világ.

Kint zúg a szél,
dőlnek szobrok és hitek,
de én csak neked,
habkönnyű hangodnak hiszek,
s a kinti szél nekem csak rólad mesél:
elhozza arcod, mint képeslapot,
elhozza arcod, mint képeslapot,
mint képeslapot.

A komédiás leült a tükör elé,
és szemben egy ráncos arcot látott,
ki tudja már, hányadszor vélte úgy,
ezen az estén utoljára játszott…

De nem mosta le arcáról a sminket,
sőt egy kövér könnycseppet is odafestett,
felvette a legszebb fehér ruháját,
s most érezte, újra élni kezdett…

Mert Ő a bohóc!
Mert Ő a bohóc!
(- már megin’ ez a bohóc!)

A komédiást nem érdekelte többé,
hogy az emberek hazugságban élnek,
felépítette világát egy közeli bolygón
és ifjúnak hitte magát és szépnek…

Míg Ő a bohóc…
Míg Ő a bohóc…
(- már megin’ ez a bohóc!)

Fess az arcodra egy könnycseppet, s légy őszinte, fehér,
keress egy világot, egy még szebbet, és ez mindennel felér!

Légy Te is bohóc!
Légy Te is bohóc!

Az égre bambul a város
kifejezéstelen szemmel
jó nagyot köszön rá az újabb hétfő reggel

Álmosan csikordul az útra
az első villamos
minden egyes megállója fáradt,
másnapos

Fagyott kézzel megdörzsöljük lecsukódó szemünk
s az új hét íróasztalára egy tiszta lapot teszünk:
Jó reggelt!
Jó reggelt!

Még egyszer összeér
hajnali, gyűrött arcunk
Istenem, pedig egész éjjel oly gyönyörűek voltunk!

Híreket mond a rádió
de az agyunk lusta még
Majd minden lassan felderül,
mint odakinn az ég

Fagyott kézzel megdörzsöljük lecsukódó szemünk
s az új hét íróasztalára egy tiszta lapot teszünk:
Jó reggelt!
Jó reggelt!

Ott álltam a végállomáson
és olyan nagyon egyedül hagytál
A neonfényben eltűnődtem,
mennyit kaptam és hogy mennyit kaptál

hűvös volt,
leheletem csókod szellemét idézte
ökölbe szorított üres kezem
érintésed őrizte

Magányos esti sétába keztem
és megint éreztem, hogy átkarolsz
de nem szóltam, mert előre tudtam,
ha kérdezlek, te eltűnsz és nem válaszolsz

hűvös volt,
leheletem csókod szellemét idézte
ökölbe szorított üres kezem
érintésed őrizte

Hé!
Hát elvitt az éjjel!
Az utolsó csókot úgy szakította széjjel,
mint egy madzagot!

Világított egy telefonfülke
és vártam, hogy a készülék megcsörren
és távolról a hangod hallózik
s én nevetve csak annyit mondok: téves kérem!

hűvös volt,
leheletem csókod szellemét idézte
ökölbe szorított üres kezem
érintésed őrizte

Két nevető lánykát
megkergetett a zápor
Sikongattak s elfutottak
egy buszmegálló felé

Az újságárus kapkodott,
mikor rázuhant a zápor,
majd ijedten bújt
pirospöttyös ernyője mögé

Azt hiszed,
új korszakot nyit a zápor
és elmossa a bús tegnapot,
de mégis ugyanazon pocsolyákban lépdelünk

A téren egy szürke kőszoborral
szeretkezett a zápor:
körülmosta, símogatta
s az csak büszkén állt

Az irodák piszkos ablakain
végigsírt a zápor
s a főnökasszony felszisszent,
mert fodrászhoz járt

Azt hiszed,
új korszakot nyit a zápor
és elmossa a bús tegnapot,
de látod, ugyanazon pocsolyákban lépdelünk

Café

Tudod, nem hittem, hogy így lesz,
hogy a rég lezárt nagy ládám kulcsát
még egy ismeretlen kincsvadásznak
nyújtom

Ugyan mit számít a régmúlt,
ami drága és oly féltve őrzött
jön egy új vihar s mi újrakezdjük
folyton

de most is
félek,
hogy megismersz,
majd rájössz,
hogy csak elviselsz
igenis félek
hogy véget ér
ez az ábrándos,
szerelemittas
nyár

Mert majd emlékszünk a napra,
meg a bátortalan első csókra
de az izgalom, az az édes fájdalom
múlik

S tudod, megfogadnék bármit,
hogyha tudnám, mindez örökké tart,
és a sok kincs nem csak az én vén ládámba
gyűlik

hát ezért
félek,
hogy megismersz,
majd rájössz,
hogy csak elviselsz
igenis félek
hogy véget ér
ez az ábrándos,
szerelemittas
nyár

Carousel

Jöjjön, aki él
és aki hall
meg aki él és hal a vurstliért!

Jöjjön s lesz dal
lesz móka, kacagás
és sok szín!

Mint jó carousel
úgy röpteti el
és csak ámul majd

A szép paripák
aranyos seregén és a
két ragyogó fogaton,
teli angyallal

Minden csupa fény
Minden csupa bűbáj s varázs
De a száz pici tükörben
ott figyel a színtiszta realitás

Szállj, körhinta, szállj, repíts fel!
Szállj, még meg ne állj, szédíts el!
Szállj, pörgess meg jól vén carousel!

Hát jer, na idenézz
a csoda kész
és nyomában szikra hull!

Egy körre befizetsz
és máris te lehetsz
a mesehős!

Vedd el, ami kell
és nyergeld csak fel:
a táltosod vár!

Csukd be a szád, zárd az agyad jól,
nehogy azt érezd, hogy
mind ez a sok pompa, amit
látsz, pusztán káprázat!


Szállj, körhinta, szállj velem!
Csak szállj, még meg ne állj!
Szállj, körhinta, szállj velem!
Csak szállj, meg ne állj!

Van úgy, hogy nem hűsít a zápor
A ragyogó ég sehogy sem kék
Bármerre nézel, sötét a távol
s megöl a jól ismert egykedvűség

Mondd,
Mióta jársz csukott szemmel,
Lehajtott fejjel?
S miért válasz újra s újra, hogy
“Nem érdekel”?

Hát nézz fel!
Végre indulj el!
Mire vársz még?
Mi a mentség?
Neked is jár a boldogság!
Nézz fel!
Egyszer nyerned kell!
Ha van egy álmod,
Meddig óvod?
Hív a nagyvilág!

Tudom, hogy volt jó néhány terved
S odabent még nem adtad fel
De ahányszor jött, elment a kedved
S tele vagy nem múló, rossz emlékkel

De miért ne hinnél önmagadban,
S a ragyogó égben?
Tudjuk jól, a felhők felett
Az mindig kék.

Hát nézz fel!…

Oly keveset láttak már a bölcsőben hősnek
És ritka a rest, ki hőssé vált
A legtöbb csak csendben, de minden nap készült,
S épp csak az alkalomra várt

Hát nézz fel!…

Csak egyszer nézz fel!
Végre nézz fel!
Hív a nagyvilág!

Szótlan az est s a pimasz lámpafény
az arcodra fest
s az árnyék túl kemény

Elnézem mélán gonosz kis játékát
De ennyi év után,
Nekem úgysem rajzolhat át

Mert ismerlek, s bár van még néhány kérdőjel
Így szeretlek és így fogadtalak el

Hogyha elmúlna egyszer a nagy szerelem
mi nem búcsúznánk
Hiszen itt a helyünk
Itt a régi hitünk s persze sok hibánk

Hogyha elmúlna egyszer a nagy szerelem
tudom, nem fáznánk
Hamar lobban a tűz
hogyha ég az a gyújtóláng

Sötét az est és sötét a gondolat
Vajon te milyennek látsz
Engem a lámpa alatt

Vajon nem találsz-e már kopottnak és üresnek
És álmodod-e még,
hogy forrón átölellek

Bár ismerlek, még van itt néhány kérdőjel
De hát szeretlek és így fogadlak el

Hogyha elmúlna egyszer a nagy szerelem
mi nem búcsúznánk
Hiszen itt a helyünk
Itt a régi hitünk s persze sok hibánk

Hogyha elmúlna egyszer a nagy szerelem
tudom, nem fáznánk
Hamar lobban a tűz
hogyha ég az a gyújtóláng

Hogyha ég még…
Ugye ég még?

Hogyha elmúlna egyszer a nagy szerelem
mi nem búcsúznánk
Hiszen itt a helyünk
Itt a régi hitünk s persze sok hibánk

Hogyha elmúlna egyszer a nagy szerelem
tudom, nem fáznánk
Hamar lobban a tűz
hogyha ég az a gyújtóláng