A babaházban eladók a porcelán álmok
csak néhány jó szót kérnek értük
Üveggolyó-könnycseppet sírnak a fafejű bábok
s fatestükben majd\’ megszakad a szívük

Lassan lekopik a festék a babaházakról
Őrzi egy ideig a padlás
és belepi a szürke por
majd végül a szemétbe dobják
hiába sírnak a megunt fababák

A babaházban eladó minden régi játék
eladók a pozitív s negatív hősök
nem számít a sok mese, nem számít, hogy érték
és feledhetők a nagynevű elődök

Lassan lekopik a festék a babaházakról
Őrzi egy ideig a padlás
és belepi a szürke por
majd végül a szemétbe dobják
hiába sírnak a megunt fababák

Mi arra készülünk, hogy elveszik az életünk
az, aki felnőtt, boldog ma nélkülünk
hiába minden: könyörtelen
s a végén mint megannyi porfogó, már senkinek se kellünk
Áldott a múlt – s nincs jövő idő
pedig a nagyfiú kisfiú s a nagylány kislány
s marad is örökre, hisz\’ igazunk van:
a Babaház kortalan, ha portalan

A babaházban eladó a pici rézkilincs az ajtón
és eladó a gyöngynagyságú labda
csak a babaház nem eladó – megvette valaki olcsón:
fizetett a Feledés és a hóna alá is csapta

Lassan lekopik a festék a babaházakról
Őrzi egy ideig a padlás
és belepi a szürke por
majd végül a szemétbe dobják
hiába sírnak a megunt fababák

Mélykék fenn az ég
de lenn nyújtózik a csend
két csillag összenéz,
nem tudják mit jelent:

Néhány bolygó összegyűlt
és csevegő égi lányok jönnek
A vén Hold udvarába lépve
pezsgőt bontva énekelnek

Áll a bál a Hold várában,
fenn áll a bál

Valcer és menüett szól
a hegedűk húrjain,
a bál híre messze száll
a muzsika szárnyain

de mit sem sejtve lenn a Földön
álmodik sok szuszogó ember,
nem látják, hogy a fejük felett
kacagva táncol a csillag-tenger

Áll a bál a Hold várában,
fenn áll a bál
Cseng-bong fenn az ég
de lenn nyújtózik a csend
az alvó városokban
helyreállt a rend

Csillaglányok csókot dobnak
s az ici-pici csókok elrepülnek,
szórnak ezüst csengőcskéket:
aprópénzt a szegényeknek

Áll a bál a Hold várában,
fenn áll a bál

Remegő, ráncos ujjak kicsit félrehúzták a függönyt
sok megkopott fényű szempár kikukucskált
Egész lenn, a földszinten
letette a vödröt a házmester
és kezében a partvis is megállt

Valahol megcsörrent egy kulcs
s egy fiatalasszony gyermekét kézenfogva vezette a fényre
Hangosan gügyögött a szőkeségnek
és vékony, hosszú ujjával
felmutatott, fel az égre:

Látod, milyen apró csoda,
mégis gyönyörű, igen gyönyörű!

Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is továbbvándorol

Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is gyorsan továbbvándorol
s nyomában csak a szürke ég

Olyan jószagú lett a tél, olyan tiszta és csendes
a sötét szobában mindenki gyerekként álmodik
Most dehogy hisszük a latyakot
és a fülfagyasztó hideget,
csak azt látjuk, hogy milyen szép ez így egy napig!

Látod, milyen apró csoda,
mégis gyönyörű, igen gyönyörű!

Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is továbbvándorol

Esik a hó, az első hó
s az egész udvar csupa porcukor,
pici öröm ez a szíveknek, de mint a hófelhő,
ez is gyorsan továbbvándorol
s nyomában nem marad más, csak a szürke ég

Nem mosolygok, nagyon félek,
szárad a festék az arcomon

Nem rohanok, nem is lépek
repülök át a havas hajnalon

Hűvös a szél az erdők felett,
olyan nehezen mozdulnak karjaim

mint a színes templomablak,
mozaikká üvegesedtek álmaim

Csak a szívem él a csontok között,
az egyetlen
vörös életjel

Kő, fa és csont,
Kő, fa és csont,
Kő, fa és csont,
csak kő, fa és csont!

Hideg szemmel visszanézek,
mintha sosem jártam volna arra

Piszkosfehér farkasbundám
leterítem a kővé fagyott útra

Csak a szívem él a csontok között,
az egyetlen
vörös életjel

Kő, fa és csont…

Tüzet rakok a sziklákon és ordításom hegyet bont
nem maradt belőlem és körülöttem, csak kő, fa és csont!

Kint zúg a szél
és ősi dalt zenél az ég,
a néma faltól kérdezem,
hogy miért nem jössz még,
merre jársz, merre jár veled az álmom,
mert bármily távol, az mindig megtalál,
mert bármily távol, az mindig megtalál.

Mint annyi hegy,
nagynak s bölcsnek kéne lennem,
de látod könnyen elférnék tenyeredben.
Súgnék füledbe csacskaságokat
és lázas arcom öledbe hajtanám,
és lázas arcom öledbe hajtanám.
Öledbe hajtanám.

Egyszer már nekem is jár,
hogy boldog legyek kicsit,
hogy mondhassam végre,
hogy nem cserélnék senkivel.
Hallja hát a nagy világ!
A nagy világ! Ohhohhohh

Egyszer már nekem is jár,
hogy boldog legyek kicsit,
hogy mondhassam végre,
hogy nem cserélnék senkivel.
Hallja hát a nagy világ.

Kint zúg a szél,
dőlnek szobrok és hitek,
de én csak neked,
habkönnyű hangodnak hiszek,
s a kinti szél nekem csak rólad mesél:
elhozza arcod, mint képeslapot,
elhozza arcod, mint képeslapot,
mint képeslapot.

A komédiás leült a tükör elé,
és szemben egy ráncos arcot látott,
ki tudja már, hányadszor vélte úgy,
ezen az estén utoljára játszott…

De nem mosta le arcáról a sminket,
sőt egy kövér könnycseppet is odafestett,
felvette a legszebb fehér ruháját,
s most érezte, újra élni kezdett…

Mert Ő a bohóc!
Mert Ő a bohóc!
(- már megin’ ez a bohóc!)

A komédiást nem érdekelte többé,
hogy az emberek hazugságban élnek,
felépítette világát egy közeli bolygón
és ifjúnak hitte magát és szépnek…

Míg Ő a bohóc…
Míg Ő a bohóc…
(- már megin’ ez a bohóc!)

Fess az arcodra egy könnycseppet, s légy őszinte, fehér,
keress egy világot, egy még szebbet, és ez mindennel felér!

Légy Te is bohóc!
Légy Te is bohóc!

Az égre bambul a város
kifejezéstelen szemmel
jó nagyot köszön rá az újabb hétfő reggel

Álmosan csikordul az útra
az első villamos
minden egyes megállója fáradt,
másnapos

Fagyott kézzel megdörzsöljük lecsukódó szemünk
s az új hét íróasztalára egy tiszta lapot teszünk:
Jó reggelt!
Jó reggelt!

Még egyszer összeér
hajnali, gyűrött arcunk
Istenem, pedig egész éjjel oly gyönyörűek voltunk!

Híreket mond a rádió
de az agyunk lusta még
Majd minden lassan felderül,
mint odakinn az ég

Fagyott kézzel megdörzsöljük lecsukódó szemünk
s az új hét íróasztalára egy tiszta lapot teszünk:
Jó reggelt!
Jó reggelt!

Ott álltam a végállomáson
és olyan nagyon egyedül hagytál
A neonfényben eltűnődtem,
mennyit kaptam és hogy mennyit kaptál

hűvös volt,
leheletem csókod szellemét idézte
ökölbe szorított üres kezem
érintésed őrizte

Magányos esti sétába keztem
és megint éreztem, hogy átkarolsz
de nem szóltam, mert előre tudtam,
ha kérdezlek, te eltűnsz és nem válaszolsz

hűvös volt,
leheletem csókod szellemét idézte
ökölbe szorított üres kezem
érintésed őrizte

Hé!
Hát elvitt az éjjel!
Az utolsó csókot úgy szakította széjjel,
mint egy madzagot!

Világított egy telefonfülke
és vártam, hogy a készülék megcsörren
és távolról a hangod hallózik
s én nevetve csak annyit mondok: téves kérem!

hűvös volt,
leheletem csókod szellemét idézte
ökölbe szorított üres kezem
érintésed őrizte

Két nevető lánykát
megkergetett a zápor
Sikongattak s elfutottak
egy buszmegálló felé

Az újságárus kapkodott,
mikor rázuhant a zápor,
majd ijedten bújt
pirospöttyös ernyője mögé

Azt hiszed,
új korszakot nyit a zápor
és elmossa a bús tegnapot,
de mégis ugyanazon pocsolyákban lépdelünk

A téren egy szürke kőszoborral
szeretkezett a zápor:
körülmosta, símogatta
s az csak büszkén állt

Az irodák piszkos ablakain
végigsírt a zápor
s a főnökasszony felszisszent,
mert fodrászhoz járt

Azt hiszed,
új korszakot nyit a zápor
és elmossa a bús tegnapot,
de látod, ugyanazon pocsolyákban lépdelünk