A csodabogár családi háttere

Furcsa gyerekkorom volt. Rendesen elveszve éreztem magam, nem nagyon tudtam, mi zajlik körülöttem. Kifejezetten rendezett körülmények között, igazi középosztálybeli, polgári családban nőttem fel. Alapvetően mindenem megvolt, nem voltunk szegények, de gazdagok sem. Egy társasházban laktunk Zuglóban, a Fogarasi út 60. szám alatt. A lakást a Telefongyár dolgozóinak utalták ki, a szüleimmel együtt több fiatal házaspár költözött oda. Sok velem egykorú gyerek élt a sarokházban – nagy udvar is tartozott hozzá. Elvileg ez jó közeg lett volna arra, hogy korombéliek között, társaságban nőjek fel, mégis a magányt választottam. Igaz, a közösség se fogadott be soha teljesen. Különc voltam, csodabogár. Nem egészen tiszta még ma sem, miért. Talán a szüleim tettek akaratukon kívül rosszat. Az igazsághoz tartozik, hogy a negatív hatás nem derült volna ki számukra soha, ha felnőtt fejjel nem mesélem el nekik. Ugyanis annak idején csodagyerekként kezeltek. Ez számukra mindig sikerélményt jelentett – milyen okos és talpraesett az ő kis csemetéjük – nekem azonban legtöbbször kudarcot. Jó példa erre a húsvét. Amíg a felnőttek előtt sziporkáztam saját locsolóverseimmel, rajzaimmal, a társaim eltörték a piros tojásaimat vagy a kölnisüvegemet. Összeesküdtek arra, hogy amikor csak lehet, kibaltázzanak velem. Az általános iskolában is ez volt a helyzet, különösebben a tanárok sem igyekeztek segíteni rajtam. Már óvodás koromban megtanultam olvasni, írni, számolni, és a napköziben sokszor kimehettem az udvarra labdázni, amíg a többiek kínkeservvel szótagoltak. Én naív, meg vártam a fiúkat, hogy együtt játsszunk. Persze, amikor végre kijöhettek, mérgükben elvették tőlem a labdát. Ez ma már teljesen logikusnak tűnik, de akkor nem tudtam mire vélni. Én voltam az, akit megvártak a téren és jól elagyabugyáltak, csak úgy, szórakozásból, vagy egyszerűen elvették a menzára szóló ebédjegyemet. Sajnos kimaradtam egy csomó klassz élményből: a közös biciklizésből, focizásból, bújócskából, kosárlabdázásból. A mai napig távol állnak ezek a tevékenységek tőlem. Talán a különös helyzetem miatt hatványozottan vágytam arra, hogy megmutassam, vagyok valaki. Azt hiszem később a zene segített hozzá, hogy ki tudjak mászni ebből a furcsa szerepkörből.

A gyermekkori élmények mennyire befolyásolták a felnőtté válásodat?

Nem tudom pontosan, még nem értem végére az elszámolásnak. De hatottak rám, az biztos. Valószínűleg még éveken, évtizedeken át kísértenek majd az akkori tapasztalatok. A különállásomból adódóan elég korán rá lettem kényszerítve arra, hogy többet foglalkozzam magammal. Ez leginkább azt jelentette, hogy egyedül kellett megtalálnom olyan problémák megoldását, amelyeket egy állandóan társaságban mozgó gyerekember könnyen áthidal. Rá kellett jönnöm, mit akarok valójában, és mit hisztiből, melyek a fontos dolgok számomra. Nem igazán gyermeknek való elfoglaltság volt. Szenvedtem is eleget és hibáztam is rendesen – igaz, nem többet, mint a szerencsésebb helyzetben lévő kortársaim. Talán az állandó értékelés és önértékelés következtében magabiztosabb, a pozitív tulajdonságait és hibáit jól ismerő ember vált belőlem.

Tudom, hogy egyke vagy. Érezted valaha a testvér hiányát?

Nem. Szerintem lehetett volna testvérem, ha nagyon szerettem volna. Lehet, hogy rajtam múlott? Mindegy, így alakult. Korábban, ha a pofámba vágták, hogy önző vagyok, azzal indokolták, hogy egyedül nőttem fel. Már akkor is tudtam, hogy hülyeség, nem ezen múlik. Az azonban biztos, hogy most sem igazán értem a testvérek közötti kapcsolatot. Tisztelem, ha találkozom egy-egy megnyilvánulásával, de idegen tőlem. Felfoghatatlan. Talán ezért, vagy éppen ennek ellenére nagyon hiszek a barátságban. Persze ezen a téren is akad rossz tapasztalatom. Rájöttem, hogy az általam kedvelt emberektől nem mindig várhatok el annyi áldozatot, amennyit én szívesen hozok. Ha értetlenséggel vagy közönnyel találkozom, rögtön visszalépek és lazítok a barátság kötelékén. Elviselem. Nem lehetetlen, hogy ilyenkor a testvérem hiányával küszködöm, de ez a hiány sohasem tudatosult bennem. A rokoni kapcsolatok fontosságát és szükségességét sem éreztem. Kicsi a családunk, egyetlen unokatestvérem van, ráadásul minden rokonom vidéken él. A nagy családi események kimaradtak az életemből.

A szüleid mivel foglalkoznak?

Évek óta nyugdíjasok. Mindketten a Telefongyárban dolgoztak. Apám üzemvezetőként, anyám az orvosi rendelőben volt nővér. Apám később elkerült a Telefongyárból és anyaggazdálkodó lett különböző cégeknél, például a Sasadnál. Pontosabban egy ideig anyagbeszerző volt, majd az anyagbeszerzőket irányította. Anyám “karrierjével” hasonló a helyzet: nővérként kezdte, az évek során üzemi főnővéségig vitte, később a XIV. kerület egészségügyi intézményeinek lett a felügyelő nővére, azaz nővéreket ellenőrzött és irányított kórházakban, rendelőkben.