Pierrot álma

A gimnázium négy éve alatt szinte folyamatosan működött a zenekar. Dalokat írtam, billentyűztem és vokáloztam. Az énekléshez azonban nem volt kedvem, pedig rengeteget bajlódtunk az énekesekkel. Valahogy egyik jelölt sem vált be. Kínunkban már az utcán is leszólítottunk jóképű srácokat, hogy vállalják el a frontember szerepét. Jöttek-mentek a sztárjelöltek és ugyanígy a zenekarnevek is.

Mikor stabilizálódott az együttes?

Ez a formáció soha. 1986-ban azonban döntő fordulat következett be a zenekar életében. Egy rádiós stúdióban letámadtam az általunk “nagy producernek” tartott Hajas György hangmérnököt. Talán megdöbbentette az ifjonti hevességem, a lényeg az, hogy azonnal felvételre invitált az LGM stúdióba. Ez márciusban történt. Az akkori felállás este hatkor bevonult rögzíteni két nótát, és reggel kilenckor egy másik – megfogyatkozott – zenekar lépett ki a stúdió ajtaján. Odabenn több év pergett le néhány óra alatt. Hajas György mellett Zakar István mutatta meg nekünk a technikai csodákat, ámultunk is rendesen. Aztán megkezdődtek a felvételek. Felkészültünk előtte, de semmi sem úgy történt, ahogy elterveztük. Kemény munka volt, számunkra ismeretlen körülmények között. Kevesen éltük túl. A gitáros sírva menekült el, a tanárát kellett riasztani éjjel, hogy játssza el a szólamokat. Később be is szállt a zenekarba. A basszusgitáros helyett én játszottam fel billentyűvel a basszust, bár az én munkámra is ráfért az igazgatás. A legnagyobb problémát ismét az énekes srác jelentette. Néhány órás bénázás után egyszerűen hazazavarták. Zakarék a nóták nagy részét velem énekeltették el. Nem volt más választásuk. Reggel, a villamosmegállóban egy teljesen szétzilált, megtépázott együttes tagjai szorongatták hangszerüket és a kínkeservvel megszült demókazettát.

Hogyan léptetek tovább?

A felvétel hatására minden megváltozott körülöttünk. Megismerkedtünk a céllal, a lehetőségek netovábbjával! Kiderült az is, ha sikert akarunk elérni, nekem kell énekelnem. Vadonatúj nótákat írtunk, és új, célratörőbb koncepció szerint kezdtünk dolgozni. Azon a nyáron már a Pierrot Álma nevű zenekar próbált egy lepukkant sashegyi villa pincéjében. A névválasztás onnan jött, hogy engem a dalaim hangvétele miatt már jó ideje Pierrot-ként emlegettek. Amikor az új felállással színpadra léptünk, úgy gondoltam, meg kell felelnem a frontember szerepének, méghozzá jellegzetes karakterként. Tudatosan dolgoztam ki a szomorú bohóc figuráját, és minden tőlem telhető eszközzel hangsúlyoztam a szerepem. Néhány túlkapás után kialakult az a bizonyos fél arcot eltakaró smink. Ezzel a közönség szemében is én lettem Pierrot, nekem pedig az új zenekar valóban Pierrot Álma volt. Körülbelül két éven keresztül a legjobb amatőr időszakot éltük át. Saját klubunk volt, és rengeteget játszottunk a környék iskoláiban. A Vén belváros című dalunk szövegét valaki körömlakkal írta fel a Párisi udvar egyik tüköroszlopára. Egyre izgalmasabb és merészebb ötleteket valósítottunk meg, a zenekar létszáma a kezdeti öt főről tizenegyre duzzadt. Két dobossal, ütőhangszeressel, két billentyűssel, fúvósokkal, vokalistákkal kiegészülve színpadi látványnak sem voltunk utolsók. A társaság később átjáróházzá vált, ahol az évek során legalább ötvenen megfordultak.

Milyen tapasztalatokat szűrtél még le az éjszakai stúdiófelvételből?

Világosan kiderült, hogy a stúdiómunka mennyire nekem való. A maximalizmusom ugyanis sohasem volt kibékülve a próbák és az élő koncertek alatt produkált műsorral. A hangszerelési ötleteknek pedig mindig határt szabott a muzsikusok technikai tudása, és a banda összetétele. Nem beszélve arról, hogy van egy szűnni nem akaró betegségem: koncert közben mindig figyelem a zenekaromat. Általában nincs miért aggódnom, ha mégis hiba csúszik a játékba – hamisat fog a gitáros, a refrén előtt nem üt break-et a dobos, túl halk a basszusgitár -, azonnal a szövegmondásom sínyli meg. Elfelejtem a saját versemet. Ez nagy hiba. Ha előadó vagyok, akkor az a dolgom, hogy a szövegre, a tiszta énekhangra, a hangulatra és a közönségre koncentráljak. Én meg úgy drukkolok a zenészeknek, mint apuka a gyermeke hegedűvizsgáján� Nos, ez egy stúdióban nem fordulhat elő. 1986-ban ugyan még nem voltak olyan komoly sequencer-ek, amelyek segítették volna a pontatlan, bizonytalan zenészt, így sávonként kellet feljátszani minden dalt. Azonban a rengeteg korrigáló, szépítő berendezés és a többszöri újrajátszás lehetősége hihetetlenül nagy teret biztosított az elképzelések megvalósítására. Már akkor is úgy gondoltam, stúdióban lehet a legjobban alkotni, a dal csak megfelelő technikai körülmények között nyerheti a fejemben meglévő tökéletes formát.