A. G. O. N. – toledo: az elveszett kard

Egy igazi szerelemgyerekről van szó, akinek a világra jöttét nagyon régóta vártuk. Ezt a műfajt – a zenéhez hasonlóan – igazán nem is érdemes máshogy, szerelem nélkül művelni. A számítógépes játékok hatalmas piacán ez az aprócska szegmens (értsd: a kalandjátékoké) nem kecsegtet komoly bevétellel, különös elismeréssel, de egy olyan munkával, amelynek minden fázisát nagyon lehet élvezni, s amely élvezet van hivatott kipótolni az üzleti hiányosságokat. Nem könnyű szórakozást, múló rágógumi-ízt, jobb-rosszabb történetet, hanem egyenesen világot szeretnék teremteni, amely ugyan a valós történelmi eseményekre, körülményekre épül, mégis a kiragadott mikrokörnyezetben minden ízében a sajátom, a kedvem szerint pontos és stilizált, komoly és humoros, izgalmas és kedves, magtól értetődő és komplikált. Ezt a komplex alkotómunkát eddig egyetlen produkció sem tette lehetővé, ennyi feladatot, kihívást még egyik sem volt képes elém állítani. És én élvezem a kihívásokat, a megoldandó rejtvényeket. Arra számítok, hogy sokan vannak még így ezzel.

Az új Agon epizód az összes eddigi játék-projekt közt a legnehezebb volt, és az egyik legkülönlegesebb mind közül, amivel valaha is találkoztam. Ennek oka persze sajnos nem annyira “önnön zsenialitásom”, és még nem is a társaimé, sokkal inkább a véletlen. Az alaptörténet egy ponton szétgurult, mint egy zacskónyi üveggolyó, és attól kezdve csak azon dolgoztunk, hogy szemmel tartsuk, összeszedjük ezeket az elemeket, megtartva közben ezt a szabad gurulhatnékot, hiszen ilyen gömbölyűre igen ritkán sikerül valami. És az interaktív történetmesélés épp ettől izgalmas, épp erre képes. Nem felfűzi a gyöngyöket, hanem otthagyja az asztalon, fűzzön mindenki magának sajátot. Ezt hívják “szakmai nyelven” nonlinearitásnak. Volt már, hogy szembekerültünk hasonló feladattal kicsiben, és volt, hogy sikerült is megoldani frappáns módon, de egy egész játékra vonatkoztatva még ilyennel sosem találkoztunk. Megküzdöttünk vele rendesen.

A virtuális világ nehézségei pedig elbújhatnak a való világunkban támadt nehézségek, a hús-vér karakterek kiszámíthatatlan viselkedéséből fakadó problémák mögött. Soha ennyi veszekedés, kínszenvedés, mélypont és újraindulás részesei nem voltunk, mint az elmúlt két év során, miközben a Toledo epizód készült. Csoda, hogy az erőnk, a hitünk és a pénzünk eddig kitartott, és szinte el sem hiszem, hogy végre a kezemben tartom a végeredményt. S bár igaz, hogy a legtöbb alkotást csak abbahagyni lehet, befejezni nem, a művet mégis lényegében befejezettnek tekintem. Már ami ezt az epizódot illeti. A történet ugyanis megy tovább, Hunt professzor folytatja útját, és jelen pillanaban már gőzerővel dolgozunk útja következő állomásán.

Aki teheti, próbálja ki, ismerkedjen a játékkal, bújjon bele a mi professzorunk bőrébe, vegye fel a szálakat, szippantson a múlt századforduló sajátos hangulatából, és ha egy mód van rá, hívjon maga mellé társat, társakat. Gyerekeket, felnőtteket, időseket. Mindegy. A tapasztalataink azt mutatják, hogy épp azok, akik erős előítélettel viseltetnek a számítógépes játékokkal szemben (és valljuk be: nem minden ok nélkül) élvezik legjobban ezeket a produkciókat, amelyek jelen világunkban ritka kivételnek számítanak az intellektuális, ismeretterjesztő modorral, a nyugodt tempóval, a különleges szépséggel, és a történeti gazdagsággal. Nekem is épp ezért tetszenek. Talán ez mond valamit.

Jó szórakozást!