Először talán 1992 tájékán jutott eszembe, amikor a legnagyobb sikereimet éltem át a Tegnap összetört egy álom című dallal. Aztán később, a Telihold slágerré válásának idején már az újságírók is pedzegették. Amikor – hangsúlyozottan nem véglegesen – elköszöntem a színpadtól egy best of gyűjteménnyel, akkor már sejtettem, de a visszatérő Játék című lemez elkészültekor már nagyon is tudtam, hogy megcsinálom egyszer a Feldolgozás Albumot.
Azonban azóta sosem éreztem úgy, hogy eljött az ideje. Éppen ezért nem is erőltettem; megvártam, míg minden a megfelelő irányba áll. Ha nagyon túl akarnám misztifikálni a dolgot, azt mondanám, hogy egy jelre vártam. De mi másnak is nevezhetném az elmúlt jó másfél év eseményeit, mint valamiféle útjelző tábláknak, amelyek a régi vágyam beteljesedéséhez vezettek? Először jött a kitűnő zenekar és a klubkoncertek, amelynek nyomán teljesen átértékelődtek számomra a dalaim, valamint az események lenyomataként létrejövő Café lemez, amely az új színeken túl nem várt sikereket is hozott. Aztán a váratlan felkérés a tavalyi Depeche Mode tribute albumra, amelynek kapcsán először “kényszerültem” arra, hogy ne az anyanyelvemen énekeljek. A But Not Tonight és sejtelmes videoklipje meglepően magasra kapaszkodott a népszerűségi listákon. Összeállt a kép: a számomra oly inspiratív nyolcvanas évek dalai reneszánszukat élik, kezem alatt működik egy kiváló, egyedi, letisztult hangzást produkáló zenekar, és íme, sikert tud elérni egy nem túl ismert dal az én előadásomban, angol nyelven. Most kell megcsinálni a Feldolgozás Albumot!
A dalok válogatásával nem volt sok gond: évek óta gyűjtöm egy külön dobozban azokat a felvételeket, amelyeket szívesen vennék fel egy ilyen lemez tracklistájára. (Nem titok, hogy a Játékra felkerült A Király – korábban China Crisis: King In The Catholic Style – és a But Not Tonight is ebből a gyűjteményből került elő.) A feldolgozás kulcsa is a kezemben volt: az eredetileg jobbára elektronikus hangszerelésű dalok a ma rám jellemző akusztikus hangzásnak megfelelő átiratban bizonyára érdekesek, újszerűek tudnak lenni. Az előadás módján törtem a fejem a legtöbbet, de amíg számomra nagy kérdés volt az, hogy az eredeti nyelven énekeljek-e, vagy esetleg írjak új dalszövegeket, a környezetemben kevesen értették a vívódásom okát. Végül a But Not Tonight kedvező fogadtatása mellett egy másik, fontosabb érv volt a döntő: az én vágyam mindig is az volt, hogy egyszer elénekeljem a To Be Reborn-t vagy a Say Hello Wave Goodbye-t és nem pedig az, hogy a kedvenceim magyar átiratával sikereket érjek el. Ha ott élnék, ahol ezek a dalok születtek, ez a kérdés fel sem merülne soha. Miért kellene hátrányban éreznem magam bárkivel szemben? Vajon azoknak, akik ismerősként köszöntik a régen hallott melódiákat, nem élvezetesebb, sőt érthetőbb(!) így a feldolgozás? A magyar szöveg – akármilyen jól is sikerül – azzal, hogy új értelmezést ad a műnek, mindig el is vesz az eredetiség érzetéből. Ráadásul már-már közhelyes, hogy a nyelvi, hangsúlyozásbeli különbségek mennyire megkötik a fordító kezét, sokkal kevesebb sziporkát, szárnyalást engedélyezve a költészetnek. Mondjuk ki: az egyik legnehezebb műfaj a műfordítás (versfordítás), nagyon kevés gyöngyszem születik, a dalszövegek terén pedig legtöbbször inkább a művek meggyalázásának nevezném a honi próbálkozások eredményét. Eldőlt tehát, a feldolgozások angol nyelven szólalnak meg majd az albumon, a zabolázatlanabb gondolataimat pedig egy következő szerzői lemezre tartogatom…
Elkészült, ilyennek akartam, megcsináltam végre a Feldolgozás Albumot. A teljesség érzését mindössze az nem engedte kibontakozni, hogy a munkával telt hónapok alatt annyi más ötlet, zenekar neve és zeneszám címe felmerült, hogy semmiképp nem gondolhattam befejezettnek a “rég elveszett kincsek” gyűjtését. Pillanatnyilag csak azzal tudtam enyhíteni a kínzó hiányérzeten, hogy sietve odakanyarintottam a már így is szemtelenül hosszú lemezcím végére még egy szót: Part 1. Azaz nem szó szerinti fordításban: folyt.köv.