Mikor először Londonban jártam, már jóval túl voltunk a nyolcvanas éveken. A kedvenc zenekaraim pedig abban a színes korszakban alakultak és váltak sztárrá. Néhány lemezüket ugyan sikerült beszereznem itthon, de sokszor nem is a kiürült pénztárcám volt az akadálya annak, hogy az igazán nagy csemegéket megvegyem magamnak. Ahogy múltak az évek, a boltokban egyre többet mondták: elfogyott, nem kapható. Így aztán csak reméltem, de egyáltalán nem számítottam arra, hogy Londonban, a popzene fovásrosában nem ez a helyzet. Márpedig ott nagyon más világ fogadott: a legnépszerűbb lemezboltokban is órákig válogathattam, ámélkodhattam, turkálhattam a kedvenceim régi lemezei között, míg végül a kényszerű szelekció következett. Nagy csomaggal tértem haza és azzal a megnyugtató érzéssel, hogy ami most kimaradt, vár rám a következő találkozóig, hiszen egy ilyen remek helyen gondozzák az előadók repertoárját.

Az akkor nálunk még fiatal, de családfájukat tekintve nagy múltra visszatekintő kiadó nagyvállalatok megjelenése garanciának tűnt arra nézve, hogy Magyarországon ugyanez a gondoskodás várható. 1990-től ez számomra azért is fontos volt, mert az első saját lemezeimmel megkezdtem életművem lassú építgetését és nekem is voltak rajongóim, akik szerettek volna begyűjteni minden hozzáférhetőt. A hazai helyzet azonban nem így alakult. Nem érdemes kitérni a konkrét okokra, amelyek miatt nem volt képes megvalósulni egy Nyugaton már régóta működő, gazdaságilag és művészileg is erősen indokolt szisztéma – fogjuk inkább ezt is a sajátos, áldatlan magyar körülményekre, amelyek még a bölcsek gondolkodására is hatást gyakorolnak. Így aztán, amíg néhány évenként újabb nyolcvanas évekbeli lemezekkel a hónom alatt tértem haza londoni útjaimról, bele kellett törődnöm abba, hogy már alig két-három év elteltével is gyakorlatilag eltűnnek a nemegyszer sikeres lemezeim a boltokból, széttárt karú válaszokat írok a levélben érdeklődőknek és hiába feszegetem a kérdést a kiadóknál.

A reménytelen helyzeten sajnos képtelenség hirtelen változtatni, de talán magam és a rajongók (kései érdeklődők?) számára találtam némi megoldást. A Private Moon Records a korábbi, gondatlan tulajdonosktól megvásárolt mindent, ami csak eladó volt és most ezeket ismét útjukra bocsájtja. A lemezanyagokról lefújtuk a port, kiegyengettük itt-ott az eltelt idő nyomait és némiképp új köntösben, de a régi hangulat megőrzésével megjelentetjük mindet amolyan “reprint kiadásban”. Nem számítok arra, hogy bombasiker lesz most – vagy újból – valamelyik tíz-tizenötéves szerzeményem és nem gondolom azt sem, hogy tízezrek sóhajtanak fel, hogy végre! Egyszerűen szeretném megadni az esélyt a lemezeknek, hogy mint a karácsonyra elkészült játékbolti hintaló, a megfelelő gazdára találjanak, és a zenerajongóknak, hogy – esetleg a Café album emlékeket felkavaró hatása nyomán – meghallgathassák a teljes repertoárt. Sőt: a gyűjtők számára hat soha eddig még lemezre nem került dalt is tartalmaznak ezek a korongok – a legkorábbi időkből, a legújabb felvételeken. Boldog vagyok, hogy sikerült – tudtommal hazánkban elsőként – elérnem, hogy összegyűjtsem és birtokoljam a lényegében teljes katalógust és remélem, hogy a példa követőkre talál. A Reprint albumokat a kezembe fogván ráadásul kicsit enyhült az irígységem a nyolcvanas évek angol popsztárjaival szemben is…